Dobos Károly Dániel - Fodor György (szerk.): "Vízió és valóság". A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen 2010. október 28-29-én "A dialógus sodrában…" címmel tartott zsidó-keresztény konferencia előadásai - Studia Theologica Budapestinensia 35. (2011)

3. Párbeszéd vagy perbeszéd? Zsidók és keresztények a történelem forgatagában a rabbinikus kortól a holokausztig - Gábor György: "Valamennyi nyelv anyja", avagy héber nyelv és biblikus rokonság?

rendkívül csekély volt, ámde a középkori keresztény exegézisre - hibáik ellenére is - kimutatható hatást gyakoroltak.

A szigorúan vett héber nyelvtani munkák sorából átfogó jellegével és igényességével jelentőségében kiemelkedik Heinrich von Langenstein De ideomate hebraico c. 1388-ban készített műve, 97 amelynek elkészítését - bevallottan - szintén teológiai okok motiválták. A mássalhangzók és magánhangzók rendszerével, az átírási és kiejtési problémákkal,98 a számokkal és a zsidók által használt eltérő írásmódokkal („textualis et notularis” - kvadrát-írás és kurzív) foglalkozó szakmunkához írott bevezetőjében a héber tudás adta magabiztosság és a zsidósággal szembeni mit sem változó előítéletesség mondatja a szerzővel, hogy szükséges a héber nyelv ismerete, hiszen csak ennek segítségével lehet korrigálni azokat a bibliai részeket, amelyeket a zsidók hitetlenségükben összezavartak.

A XIII. századtól kezdve a nyelvek tanulásának szükségessége mint a missziós feladatok sikeres teljesítésének egyik feltétele már általánosan elfogadottá vált. Humbertus de Romanis domonkos generális 1255-ben annak adott hangot, hogy a nyelvekben való járatlanság és tudatlanság igen nagy akadály Jézus Krisztus nevének terjesztésében a „hitetlen zsidók”, az álprófétáktól félrevezetett szaracénok, a bálványimádó pogányok és minden egyéb nemzet között.99 A De officio ordinis c. munkájában újra visszatér a nyelvtanulás szükségességére, és éppen a sikeres térítői fellépés érdekében szólítja fel nyelvtanulásra az erre alkalmas „testvéreket, akik hajlandók nekilátni szorgosan tanulni az arab, a héber és a barbár nyelveket az erre speciálisan kijelölt helyeken.”100 Raymundus Lullus, aki jó arabistának számított, ámde a héber nyelvben aligha volt járatos,101 több ízben is kifejtette, hogy a térítési tevékenység során mennyire fontos és elkerülhetetlen a nyelvek ismerete, különösen az arabé és a héberé. Az ő fellépése következtében fogadta el az 1311-1312-ben összehívott Vienne-i Zsinat

97 B. WALDE, Christliche Hebraisten Deutschlands am Ausgang des Mittelalters (Münster, W., Aschendorffsche Verlagsbuchhandlung, 1916). (Walde több eredeti forrást is közöl munkájában.)

98 A mássalhangzók és a magánhangzók kiejtésére vonatkozó javaslatokból kiderül, hogy az askenázi kiejtés Németországban már meggyökeresedett (pl. ehet és kaf, illetve alef és ajin azonossága stb.).

99 Humbertus de ROMANIS, Opera 1-2. (Ed. J. J. Berthier, Roma, 1889) 492-493.

100 ROMANIS, Opera 187-188.

101 B. ALTANER, ’Raymundus Lullus und der Sprachkanon des Konzils von Vienne (1312)’, in Historisches Jahrbuch 53 (1933) 190-219.

339