Puskás Attila (szerk.): A Szent Titok vonzásában. A hetvenéves Fila Béla köszöntése - Studia Theologica Budapestinensia 32. (2003)
Gáspár Csaba László: Gondolkodás - Hála
Gáspár Csaba László 89 pirikus tárgyi adottságtól, a gondolkodás semmi lényegeset nem találhat az empíria területén. Ilyesmit csak a hit találhat pl. a csodák formájában. A filozófia azonban nem a hitre, hanem egyedül a gondolkodásra támaszkodhat. Miért lesz ez az isteneszme valóságos, szemben a vallási tudat isteneszméjével, amelynek valóságosságát soha nem lehet empirikusan igazolni? A valóságosság azonos az igaz-léttel. Az igazság pedig megfelelés. Az isteneszme akkor igaz, ha igazodik, ha megfelel. De minek kell megfelelnie, mihez kell igazodnia? Az ob- jektívnek tekintett tárgyi adottsághoz nem igazodhat, hiszen Isten realitása per definitionem nem empirikus-tárgyi, következésképpen az isteneszme igazsága felől nem dönthet az empirikus tapasztalat. Ha az empirikus tárgyiságot tekintjük minden lehetséges megfelelés egyik szükségszerű pólusának (amiként Kant tette), úgy az isteneszme igazság nélkül marad. Az isteneszme igazságának abban a viszonyban kell konstruálódnia, amely viszonyban egyáltalán szerepelhet. Két ilyen viszony van. Az egyik a vallási, a másik a filozófiai. 1. — A vallási viszonyban az istentudatban képződő isteneszme igazodási pontja a kinyilatkoztatás, e viszony minden apóriájával egyetemben. A teológia jól „tudja”, hogy kötetlenül mindig csak azzal az Istennel van dolga, aki a hívő tudatában van adva, nem pedig Istennel önmagában. Vagyis tisztában van azzal, hogy a hívő tudatban adott Istennek az objektív Istennel való azonosítása már magának a hitnek a teljesítménye (azaz nem a valóság belátásából fakad a hit [hogy ti. az isteni abszolútum nem érzékelhető az ember számára közvetlenül, ezért nem marad más, mint a hit], hanem a hitből fakad a látás [hogy ti. Isten valóságosan belép a végességbe (Ószövetség), sőt, a végesség abszolút konkrét alakjában lép be (Újszövetség). Ez azonban a teológia számára nem korlát, hanem végső adottság: végtére is a teológiában nem a ráció, hanem a hit a végső, amelyet nem meghaladni akar, hanem egyáltalán elérni, pontosabban utolérni! 2. — A filozófiában az isteneszme igazodási pontja nem lehet más, mint maga a gondolkodás. Ha abból indulunk ki, hogy az isteneszmét szükségképpen gondolja a gondolkodás, vagyis szükségszerű idea, úgy — e szükségszerűségben rejlő implicit igazságon kívül —, akkor rendelkezik igazsággal valamely istenfogalom, ha olyan módon van elgondolva, ahogyan azt a gondolkodás szintén szükségszerű törvényei előírják. Ebben az esetben a megfelelés mint az igaz-lét lényege a fogalom tartalma és a fogalom elgondolásának módja között van. Nem annyira a fogalom tartalma, mint inkább elgondolásának módja dönt az isteneszme igazsága felől. — Röviden ez a háttere, alapja és lényege a hegeli istenfogalomnak: „Azzal, hogy Istenről, az abszolút észről tudomást szerzünk, azzal, hogy az abszolút észt vizsgáljuk, egyszersmind meg is ismerjük; a hozzá fűződő viszonyunk megismerő jellegű. Az abszolút szellem: tudás, önmagának meghatározott, ésszerű tudása; tehát miközben ezzel a tárggyal foglalkozunk, közvetlenül az és
