Puskás Attila (szerk.): A Szent Titok vonzásában. A hetvenéves Fila Béla köszöntése - Studia Theologica Budapestinensia 32. (2003)
Gáspár Csaba László: Gondolkodás - Hála
88 Gáspár Csaba László Istent. Ámde miképpen kell Istent gondolni, hogy kikerüljük az újkori istentudat fentebb vázolt apóriáját? Nos, első lépésként azt kell tisztázni, hogy mit jelent az isteneszme nem- empirikus-objektív, azaz szubjektív-transzcendentális realitásmódja. Mivel Kantnál az objektív és szubjektív realitás megkülönböztetése az értelmi ismeret kritikájából származik, ezért nem vihető át közvetlenül arra az értelmi konstitúcióra, amelynek szubjektív-gondolati realitása definíciószerűen kizárja a tapasztalati tárgyak objektív realitását. Ha tehát számításba vesszük, hogy a szubjektív értelmi eszméket nem érinti a tapasztalati tárgyak objektív realitása, akkor lehetséges, hogy az isteneszme realitását ne csupán negative, vagyis pusztán a tapasztalati tárgyak objektív realitásával ellentétben határozzuk meg. Ekkor az isteneszme szubjektív realitása olyan realitásmódnak fogható fel — a tapasztalati tárgyak objektív realitására való bármiféle vonatkoztatás nélkül —, amely a tapasztalati tárgytól eltérően egy merőben elgondolt tárgyra irányul, melynek éppen az a lényege, hogy nem adva van vagy lehet (dabile), hanem kizárólag elgondolható (cogitabile). Hegel úgy kamatoztatja a kanti kritikát, hogy éppenséggel az ontoteológia új megalapozására törekszik. Az isteneszme racionális elgondolhatóságát és gondolati szükségszerűségét úgy fejti ki, mint ami egyesegyedül az ész által alkotott eszme. Ez a kísérlet annyiban haladja meg az értelmi eszme behatárolásának kanti dog- matizmusát, hogy az isteneszme mint cogitabile szubjektív, azaz tisztán gondolati realitásának bonstitúcióját és megítélését nem szolgáltatja ki mintegy orvul a tapasztalati tárgyakra vonatkoztatott értelmi megismerésnek: „Csak az a szellem lehet igazi, amely az önmagában rejlő szükségszerűség szerint jár el, nem pedig előfeltevések alapján. Ennek a ... szellemnek önmaga előtt kell legitimmé válnia; saját legitimációja pedig maga a dolog, a tartalom, az, amit a fogalom juttat kifejezésre.”15 A vallásfilozófiailag tematizált istentudat és a filozófiai teológia által kifejtett isteneszme megegyeznek abban, hogy az «isten»-nel jelölt tényállás mindkét esetben az emberi képzetalkotás és gondolkodás által létrehozott konstrukció. Az istentudat és az isteneszme közötti különbség egyedül abból fakad, hogy míg az «isten»-nel jelölt tényállás az istentudat perspektívájában szükségképpen a vallási tudattól függő relátumnak értelmeződik, addig a hegeli filozófiai teológia megkísérli az isteneszmét úgy kifejteni, hogy az isteneszme fogalmi határozmányokkal kifejtett gondolati tartalma megfeleljen a kifejtést végző gondolkodás módjának. Vagyis a fogalom igazságának ellenőrzése nem valami «belső»-t («szubjektív istentudat») vet össze valami «külső»-vel («Isten önmagában» mint Isten «objektív valósága»), hanem a gondolkodáson belül marad. Csak ott lehetséges elérni a fogalom igazságát. — Elvégre Istennel kapcsolatban, akinek adottságmódja eltér az érzéki em15 HEGEL, I'allásfilo^ófiai előadások, [»Mesteriskola«] Atlantisz, Bp. 2000, 27.