Puskás Attila (szerk.): A Szent Titok vonzásában. A hetvenéves Fila Béla köszöntése - Studia Theologica Budapestinensia 32. (2003)
Erdő Péter: Családjog az egyházban
62 Erdő Péter latin jog tehát nem abban gondolkodik, hogy a rítus szerinti közösségek lélekszá- ma hogyan alakuljon, hanem abban, hogy a férj és feleség e tekintetben is egyenlő legyen. A gyermekek nemzése és a gyermeknevelés a szülők kötelessége és joga. Tudjuk, hogy házasságban nélkülözheteden a gyermek vállalására való nyitottság. Ez jól megfér azzal a tényállással, hogy ha előre látják a felek, hogy nem lehet közös gyerekük, házasságuk attól még érvényes lehet; ha viszont akarattal kizárják azt, hogy gyermekük legyen, akkor már nem. A Katolikus Egyház Katekizmusa azt mondja, hogy a termékenység a házasság ajándéka és célja; a Szentírás és az Egyház hagyományos gyakorlata a nagycsaládokban Isten áldásának és szülők nagylelkűségének jelét látja, következésképpen a házasság rendeltetéséből vezeti le a keresztény családot. A gyermeknevelési kötelezettség és jog olyan téma, amelyről a katolikus Egyház nagyon nagy súllyal beszél: azt mondja, hogy súlyos kötelezettség és elsődleges jog. A nevelés mindenre kiterjed, fizikai, szociális, kulturális, erkölcsi és vallási nevelésére egyaránt. Az Egyház tanítása szerint a gyermeknevelés a szülők legsúlyosabb kötelezettsége; a szülőké és nem a házastársaké. A gyermeknevelési kötelezettség tehát nem elsősorban a házasságból fakad, hanem abból a tényből, hogy valaki szülő. Ez természetesen azt is jelenti, hogy a szülő házasságon kívül született gyermekét is köteles nevelni. A keresztény nevelésnek és általában az emberi nevelésnek persze mégiscsak a házasságra alapuló család volna az ideális színtere, a termékenységre ugyanis a természet rendje és a Teremtő akarata szerint éppen a házasságban és a házasságra épülő családban kap hivatást az ember. Az elsődleges jog magyarázatát az Egyház számos dokumentumában, például II. János Pál pápa 1994-es, a család évében írt levelében is megtaláljuk. E levélben, amelyet a pápa a családokhoz írt, azt találjuk, hogy a szülők gyermekeik első és fő nevelői. Ebben a tekintetben tehát úgy az állammal, mint az Egyházzal szemben a szubszidiaritás elve érvényesül. A szülő az, aki — természetesen a természet rendjének keretei között — köteles és jogosult nevelni gyermekét, megválasztani, hogy milyen nevelést ad neki. Az államnak és az Egyháznak csak a szülő kisegítésére kell akcióba lépnie. Nem az államnak kell tehát megmondania, hogy mi a jó nevelés, nem szabad, hogy az állam megakadályozza a szülőket gyermekük nevelésében például úgy, hogy elveszi tőlük a gyereket annak érdekében, hogy jobban nevelje őket, mint ahogyan azt a szülők a maguk szándéka szerint tennék. Nyilvánvaló, hogy a fenyegetett, veszélyeztetett helyzetű gyermekeket illetően nagyon összetett problémával állunk szemben. E problémára azonban hívő szemmel kell néznünk, és előnyben kell részesítenünk szülők gyermekük nevelésére vonatkozó elsődleges és természetes jogát. Előfordulhat, hogy a szülők képtelenné válnak arra, hogy a kötelezettségüket teljesítsék, de nekünk a helyzet
