Puskás Attila (szerk.): A Szent Titok vonzásában. A hetvenéves Fila Béla köszöntése - Studia Theologica Budapestinensia 32. (2003)
Thorday Attila: A dicsőítés szolgálatában virrasztani
374 Thorday Attila ra; túllépünk lehangoló önmagunkon, és ez lehetővé teszi, hogy befogadjuk Istent, s megtapasztaljuk annak édességét, hogy O magához emelt bennünket. Itt egy utolsó megjegyzés kívánkozik: a dicsőítés helye a lelkiéletben. Gyakran mondják a lelkiéletről, hogy annak célja nem más, mint a lélek egyesülése Istennel. Ez teljesen igaz, de ez a bemutatás sok veszélyt is magában rejt. Ez ui. a lelki keresés individualista megközelítését részesíti előnyben. Olyan megközelítés ez, amely nem veszi figyelembe Isten tervét, és nem mutatja meg a mi helyünket ebben az üdvtervben. Ráadásul ha az Istennel való mind nagyobb egységre törekvés benső kényszerítő erővé válik, állandó hiányérzetet hagy maga után, mivel az ember soha nem érheti el a kívánt célt; a dicsőítés így zsákutcába futna. Dicsőíteni, vagyis jobban lélegezni inkább annyit tesz, mint befogadni annak valóját, Aki teljesen adja magát; befogadni, amennyire készek vagyunk az adott pillanatban. A dicsőítés nem törődik azzal, hogy a saját elképzelése szerint teljesül-e vágya; boldogságát abban leli, ha felülemelkedhet önmagán. Ami a földi valóságokat illeti — ahol problémák éreztetik hatásukat—, azok nincsenek magukra hagyva, a saját törvényeikre bízva. A dicsőítés köti azokat össze Istennel, visszaadva ezáltal áttetszésüket, frissességüket és igazságukat. A dicsőítés a teremtő akarattal összefüggésben, vagyis eredetükben láttatja őket, és énekelve azt keresi, hogy miként vetíthetné ki rájuk ezt a jóságos akaratot. Ha ezt teszi, jól tudja, hogy nem képzelődik. A dicsőítés lendülete az események közepébe hajtja a legélesebb módon, a történelem színterére, aminek szíve-közepe Jézus halála és föltámadása. Mély lélegzetét attól a Lélektől nyeri, akit Húsvét estéjén a Föltámadott adott át (vö. Jn 20,22). Fogom még áldani (Zsolt 42,6) Miközben a dicsőítés szépségéről írok, talán elcsüggedést váltottam ki. Senki nem tagadhatja, hogy a dicsőítés nehéz is lehet: hiányzanak a szavak, nem tudjuk megfelelően kifejezni, mit jelent nekünk Isten. Amúgy is gyanús minden, ami a minket meghaladót akarja szavakba önteni. Amikor arra döbbenünk, hogy nekünk nem megy a dicsőítés, annak okát magunkban keressük. De hiszen ki az közülünk, aki az ingyenesség értelmét teljesen magáévá tette? Ki az, aki természetéből fakadóan kész úgy odaadni magát, hogy belefelejtkezik a Másikba? Isten dicséretének fáradságos mivolta annak természetéből következik. A nehézségek miatti visszavonulás azt jelentené, hogy nem értettük meg a kihívást: a tehetetlenséget és az ellenállást legyőzve juthatunk csak egy igazibb, hitelesebb dicsőítésre. Mindenesetre lehetséges, hogy nem látjuk tisztán a nehézség mibenlétét, és ez megerősíti bennünk a belső bizonytalanságot. A minket körülvevő kultúrának
