Puskás Attila (szerk.): A Szent Titok vonzásában. A hetvenéves Fila Béla köszöntése - Studia Theologica Budapestinensia 32. (2003)
Thorday Attila: A dicsőítés szolgálatában virrasztani
Thorday Attila 375 olyan összetevői vannak, melyek aláássák bennünk a dicsőítés lelkületét anélkül, hogy annak tudatára ébrednénk. Az alábbiakban három ilyen összetevőt sorolok fel, de nem azzal a szándékkal, hogy választ adjak rá, mint inkább hogy mindegyikre mint komoly kihívásra tekintsünk. Különösnek tűnik, de első helyen azt említem, hogy nem élünk többé keresztény miliőben. A környező világ füle és tekintete visszafogja magát a dicsőítésben. Jól láthatjuk, hogy akik a hittől távol vannak vagy kételkedők, megbotrán- koznának a kitartó dicsőítés láttán.4 Nem csak azért, mert kizártnak érzik magukat valamiből, hanem mert olyan, eddig számukra ismeretlen istenkép tárul eléjük, amivel nem tudnak mit kezdeni. És ha minket Isten dicséretében találnak, megütközve mondhatják magukban: Ezek talán többek, mint mi vagyunk? Magukat magasabb rendűnek tartják másoknál? Vajon érzéketlenné váltak a világ kérdéseire? Ahogy Szűz Máriát okkal tartjuk az új Szövetség hívő embere mintaképének, ügy lássuk meg, hogy a mi egész keresztény dicsőítésünk az övének nyomdokában jár. A Magnificatot énekelve világosan mutatja, hol áll. Alázatáról szól benne (Lk 1,48), melyben nem annyira egy visszafogott, példamutató életmód erényére való utalást kell látnunk, mint inkább egy élethelyzetet, egy kellemetlen szituációt, aminek következtében személyét semmibe veszik. Lám, e minden asszonynál legáldottabb, így látja önmagát! A kegyelemmel teljes kifejezés számára olyan abszolút értelmet kap, hogy mélységes hálát érez Isten iránt. Számára minden kegyelem. Ami minket illet, amikor Isten elé állunk, készek vagyunk-e elismerni a lábunk alatt tátongó mélységet? Ez a szegény és törékeny dicsőítésünk így fordul át csodálatba. A dicsőítés lelkületét megbéklyózó másik szempont abból fakad, hogy a mai civilizáció túlzott fontosságot tulajdonít a szubjektivitásnak. Ezzel az irányulással nincs értelme szembe szállni: tényről van szó, amit tudomásul kell vennünk. De ha a hangsúly mindig a szubjektivitáson van, akkor lehetséges-e Istent minden időben áldani (Zsolt 34,2), szolgálat módjára objektív módon dicsőíteni? Hogyan nyissuk meg ajkunk és énekeljünk, amikor ezt semmi nem támasztja alá, amikor csak szürkeség van körülöttünk, vagy amikor semmi jótéteményt nem tudunk fölfedezni? Nemde képmutatás Isten nagyságát hangoztatni, amikor az érzékek teljesen másra késztetnének? Lehet-e egyáltalán dicsőítésről beszélni, amikor az nem spontán fakad? 4 Börtönből írt leveleiben Dietrich Bonhoeffer említi ezt a problémát. Bizonyos hitigazságok kimondása hitetlenek előtt még inkább eltávolítja őket a hittől, sőt még támadásra is ingerli őket. Ennek kapcsán példaként említi a megváltás és a Szentháromság misztériumát, mint olyan hitigazságokat, melyek a hívők számára életadó, de hit nélkül nem lehet mit kezdeni velük. Mitévők legyünk hát? Az ősegyház példája szerint Bonhoeffer „titokfegyelmet” javasol: mondani és énekelni e hitigazságokat csak a keresztény körökben szabad.
