Puskás Attila (szerk.): A Szent Titok vonzásában. A hetvenéves Fila Béla köszöntése - Studia Theologica Budapestinensia 32. (2003)
Thorday Attila: A dicsőítés szolgálatában virrasztani
Thorday Attila 373 légkört szüntelen keresni kell. Vannak zsoltárok, amelyek nem állnak másból, mint felszólítások a dicsőítésre, anélkül, hogy a motivációkat sorolná. E zsoltárok nem hibáznak: Isten előtt nem lehet mindent reflexióra alapozni. Előtte nem elegendő okkal adni magunkat. El kell hagyni magunkat, és a lehető legjobban megnyílni előtte; egész lényünket fel kell emelnünk hozzá. Dicsőíteni annyit tesz, mint jobban lélegezni. Aki engedi, hogy magával ragadja a dicsőítés, az mélyebbről veszi a levegőt. Lénye — mind teste, mind lelke — kitágul. Megnyílik arra, ami őt meghaladja, betöltődik vele, és a csodálattól minden érzéke felhevül. Amit énekel, az átjárja. Görcsös bezárkózásából megszabadul, lassan kibontakozik és kifejlődik. Úgy áll meg Isten előtt, amint van, Istentől akart teremtményi mivoltában. Nem véletlen, hogy Loyolai Szent Ignác a lelkigyakorlatos könyvének elején mint alapvető vezérelvről szól a dicsőítésről: ,^4% ember arra van teremtve, hogy Istent, a mi Urunkat dicsérje, tisztelje és szolgáljon neki. Valóban, amikor megállók Isten előtt, igyekszem utat készíteni az Úr befogadására. Ha megoldásra váró problémával szembesültem, vagy eseményekkel, amelyek aggódással töltenek el, és előttem ágaskodnak, ne foglalkozzam azzal, hogy emberileg lehetséges-e megoldani vagy sem, mert a nyugtalanság gyorsan beszűkítené odahallgatásomat. Vitathatatlan, hogy a dicsőítés az elsődleges, amikor Isten jelenlétébe helyezzük magunkat. A dicsőítés során a lehető legtágabb formában befogadjuk, hogy Isten velünk akar lenni. A dicsőítés által nyílunk meg arra, hogy Isten ránk vonatkozó akaratával harmóniába kerüljünk. Néha fölmerül a kérdés: Ha Isten azt ígéri, hogy sok jót tesz, miért kapunk csak oly keveset belőle? Jakab apostol szerint ez nem Őrajta múlik, mert a nagylelkűség „nem ismer változást, s a változandóságnak árnyéka sem éri” (Jak 1,17). Ez bizonnyal belőlünk fakad, mivel terveink, gondolkodásunk, félelmeink lehatárolják a szüntelen befogadást. Hogy ajándékait szabadon adhassa, Istennek szüksége van, hogy akarata iránti készséget találjon; készséget, amely nem annyira erőlködés a mi részünkről, mint inkább egy benső ráhangolódásból fakad. Az így létrejövő összhang magába foglalja a hódolatot: „énekek nekem a te parancsolataid” (Zsolt 119,54). Ezt énekelve a lehető legjobban megnyílunk Isten emberekre vonatkozó szerető akaratának nagysága előtt. így van ez akkor is, amikor szívünk csöndjében dicsőítjük Őt, hisz ebbe az akaratba kívánunk belesimulni, és immár ennek előízét élvezzük. Amikor Istent áldjuk, nem tekintünk önmagunk- 3 Uelkiyyakorlatos könyv 23, Budapest 1W6, 43.
