Puskás Attila (szerk.): A Szent Titok vonzásában. A hetvenéves Fila Béla köszöntése - Studia Theologica Budapestinensia 32. (2003)
Sivadó Csaba: Az apofatikus teológia a keleti egyházban
304 Sivadó Csaba ra, hogy Isten végső csillogása, Isten dicsőségének ragyogása, csak mint „homályban” sötétségben ragadható meg.4 Még olyan kifejezések is, mint Isten, vagy Teremtő nem mondja meg, hogy mi Isten önmagában (in se), hanem Isten világ felé fordított arcát írja le (amit a bizánci teológia isteni energiáknak nevez). Nazianzoszi Szent Gergely és mások arra emlékeztetnek bennünket, hogy az „Isten” kifejezés egy relatív vagy relációs elnevezés; Istennek valaki Istenének kell lenni azért, hogy Isten legyen.5 Kiüre- sítve magunkat az Istenről alkotott fogalmaktól és képektől vagy elvárásainktól — arra vonatkozólag, hogy kinek kellene lennie, mit kellene tennie -, szabaddá válunk, hogy megismerjük — kivetítéseink istene helyett — az igaz élő Istent. A negatív teológia tehát — mely úgy jár el, hogy elmondja mi nem az Isten, — nem pusztán a teológia által létrehozott egyfajta orvosság arra, hogy annak fogalmai fölött őrködjék, sem pedig az Istenről alkotott fogalmaink és képeink leértékelése. Az apofatikus módszer akár teológiai értekezéseinkben, akár imaéletünkben látszólag negatív jellegű, végcéljában azonban teljesen pozitív. A gondolatok és képzetek félretétele nem ürességre vezet, hanem mindent felülmúló teljességre, amit egyáltalán emberi értelem fölfoghat és kifejezhet. Kallistos Ware a negatív teológiai megközelítésre egy nagyon szép képet használ. „A tagadás által a negatív teológia nem annyira egy hagyma teljes lehámozásához hasonlít, mint inkább egy szobor faragására. Ha hagymát hámoznánk, egyik réteget távolítanánk el a másik után, míg végül nem maradna semmi. A szobrász viszont úgy vési le a márványdarabot, hogy pozitív eredményt kapjon. A kőtömböt nem alaktalan törmelékké vési, hanem a kő tördelésének látszólag romboló folyamatával értelmes alakot bontakoztat ki. / így van ez magasabb síkon az apofatikus módszer alkalmazásánál. Azért tagadunk, hogy állítsunk, azt mondjuk, ami nincs, hogy azt is kifejezzük, ami van. A tagadás útjáról kiderül, hogy legmagasabb rendű állításokra képes. A szavak és a fogalmak félretétele csak ugródeszkául szolgál ahhoz, hogy az isteni misztériumba vessük magunkat. Igazi és teljes jelentése szerint az apofatikus teológia nem valami távollétére, hanem jelenlétére vezet, nem agnoszticiz- musra, hanem a szeretet egységére. így az apofatikus teológia sokkal több, mint pusztán szójáték, mellyel pozitív kijelentéseket negatívokkal egyensúlyozunk ki.”6 Az a célja, hogy közveden találkozóra vigyen, bennünket, a személyes Istennel, aki végtelenül fölülmúl mindent, amit akár negative, akár pozitíve mondhatnánk Róla. 4 A Kivonulás könyvének 20., 24. és 34. fejezeteinek megfelelő részeiben kifejezetten ilyen jellegű istentapasztalatokról olvashatunk. 5 Vö. NAZIANZOSZI SZENT GERGELY, Orat. 29,12, in PG 36,90. Ennek antropológiai következménye az Istennel való komműnió, mint az ember lét beteljesedésének, elérése. 6 WARE, K, The Orthodox IVaj, New York 1993, 166-167.
