Puskás Attila (szerk.): A Szent Titok vonzásában. A hetvenéves Fila Béla köszöntése - Studia Theologica Budapestinensia 32. (2003)
Patsch Ferenc SJ: A filozófia és a teológia hermeneutikai fordulata?
254 Patsch Ferenc 8. A heideggeri „fordulat“ és értékelése A gondolkodás (avagy a kései Heidegger által megtagadott metafizikaibb nyelven fogalmazva: a filozófia) történetéből nem olyan könnyű kilépni. Amiként fordulatot végrehajtani sem. Márpedig a „fordulat” kifejezést Heideggerrel kapcsolatban kétféle, egymástól eltérő értelemben is szokás használni: egyfelől — közismerten — maga a filozófus gondolati útjának periodizálására, másfelől a filozófiatörténetben — nem utolsósorban épp a hermeneutikai filozófiát illetően — betöltött szerepe kapcsán. Hogy a filozófus — mindenek előtt a „Lét és idő”-ben kifejtett — elemzései e második értelemben is valóban fordulópontot jelentenek a gondolkodás történetében, a fentiek alapján bizonyítottnak tekintjük. Az esemény (méta-)kritikai értékeléséhez a gondolati alapfeltevésekig kell leásnunk. Heidegger filozófiai álláspontja — természetesen — szintén nem előfeltevésmentes4'. Ezt persze meg kell engednünk neki, hiszen nem tesz mást, minthogy következetesen magára is alkalmazza, érvényre juttatja és végigviszi önnön (hermeneutikai) felvilágosodás-kritikáját, melynek értelmében az aufklérista tökéletes előfeltevés- és előítéletmentesség puszta illúzió. A német gondolkodó esetében ez az előfeltevés a hétköznapi konkrét emberi ittlét- és élettapasztalat megélése (vagy szaknyelven az egzisztenciális analitikában mint fundamentál- ontológiában gyökerező fakticitás hermeneutikája) válik az értelmező leírás (egyetlen) érvényes mércéjévé és kritériumává48. Persze, mondhatná valaki, hogyan is lehetne másként? Honnan is adódhatna más kiindulópont a hétköznapi környező világában spontán módon tájékozódó embernél? Csakhogy — nem árt észrevenni! — ezzel egyúttal szigorúan kijelöltük a heideggeri fejtegetések (hermeneutikai) határait is. Hiszen aligha elvárható, hogy mondjuk a „Lét és idő” afrikai olvasója éppen úgy érzékelje, tapasztalja és értelmezze környező világát és létét, amint azt a húszas évek végének német egzisztencializmustól átitatott szellemi légkörben a filozófus interpretálta. Természetesen nem bizonyító erejű, de legalábbis elgondolkodtató az a tartós recepció, amely Heidegger gondolatait olyan sikeresnek ítélte távoli földrészeken — mindenek előtt Ázsiában — is. Vajon mindez nem arra utal-e, hogy értelmezése „valami egyetemeset”, máshol és máskor is érvényeset, igazoltat mutatott fel azon a horizonton, amelv bár mindenkor idői, nyelvi és kontextusfüggő, ám valamiképpen egyúttal már túl is van időn, nyelven és kontextuson. S hogy Heidegger maga nem tartott igényt ilyen „terjedelemre”, s kizárólag kora filozófiája akart lenni? A magunk részéről ennek ellenére igazoltnak véljük, hogy esetében nem pusztán a világháború utáni elidegenedett polgári tudat egyik reakciós formájának visszatükröződéséről, megnyilvá47 A tényt FEHÉR M. I. is észleli, felhívva rá a vigyelmet (vö. Heidegger és a szkepticizmus, 106). 48 Vö. „...a logosz ’logikája’ az ittlét egzisztenciális analitikájában gyökerezik”, (daß die „Logik” des Logos in der existenzialen Analytik des Daseins verwurzelt ist) Su/, 160; LI, 305.
