Puskás Attila (szerk.): A Szent Titok vonzásában. A hetvenéves Fila Béla köszöntése - Studia Theologica Budapestinensia 32. (2003)
Lukács László: Szakramentális kommunikáció az üdvrendben
Lukács László 193 egy valóság megjelenítője, amelyben „egy valóság egy másikat (elsődlegesen önmagának, s csak aztán másoknak) jelenvalóvá tesz, meg-jelen-ít”.11 Mintha a személyes jelleg, tehát a személyek közti kommunikáció háttérbe szorulna ebben a szemléletben. Mások azonban a szimbólumot mint kifejezési formát csak személyek találkozására használják, s a fenti meghatározást avval egészítik ki, hogy a személy lényegéhez tartozik hozzá nemcsak az, hogy saját léte (Selbstsein) van, hanem az is, hogy a másikban létezik, szeretetben, és így talál rá igazi önmagára. „Akit szeretnek, az a másik személy középpontjában, szívében szabad teret kap (...) önmaga kifejezésére. Aki szeret, az a saját személyében teret nyit annak, hogy valaki más önmagává legyen.”12 Ez a másikon keresztül önmagára találás, a szó egzisztenciális értelmében vett találkozás azonban a test-szellem emberi személyek esetében csak szimbolikus kifejezésformákon keresztül valósulhat meg. A modern antropológia továbbfejlesztette a szimbólumok ontológiáját, amikor az emberi testet mint az ember szimbólumát vizsgálta.13 A testünkön át, a szimbolikus kifejezésben válunk a szabad szubjektumok kommunikációs közösségének tagjává. Hogy pedig a szimbólum betölthesse rendeltetését, és valóban a személy üzenetének, a magát feltáró és ajándékozó személynek hordozójává vál- hassék, szükség van arra is, hogy személyhez szóljon, és a másik személyben befogadást nyerjen.14 Mivel szabad szubjektumok kommunikációjáról van szó, a testi-érzékelhető kifejezést a címzettnek föl kell ismernie, be kell fogadnia. Csak így, a kölcsönös megnyílásban találkozik az ember a másikkal szimbolikus-testi kifejezésben.15 A szimbólum tehát olyan érzékelhető, az anyagi világhoz tartozó jel, amely valóságos tartalmat hordoz ugyan, önmagában mégsem érzékelhető, csupán a jelben, szimbólumban juthat kifejezésre, és azon keresztül talál befogadásra. Erre a kommunikációra azonban csak szabad személyek képesek, akik a szimbólumok hordozó-eszközén keresztül ajándékozzák meg magukkal egymást. (A hagyományos szakramentális kategóriákkal szólva: a „rés” (a személyes ajándékozás, egyesülés) a sacramentumon (a valósághordozó jelen) keresztül jelenik meg, és jut el a címzetthez.16 11 Uo. 279. 12 LIES, L., Sakramententheologie, eine personale Sicht, Styria, Graz — Wien — Köln 1990, 37. 13 Vö. egyebek közt: RAHNER, Hörer des Wortes, München 1941; RAHNER, Geist in Welt, München 1947, Schriften sgir Theologie II. Benziger, Einsiedeln 1958, 279-297; Schriften gur 'Theologie /10, 304-311; VALVERDE, C, Der Mensch als Person, Bonifatius, Paderborn 1995 passim. 14 Vö. NOCKE, F-J., Wort und Geste, Kösel, München 1985; SCHNEIDER, T., Zeichen der Nahe Gottes, Benno, Leipzig 1981. 15 Vö. GRESHAKE, G. Gott in allen Dingen finden, Herder, Freiburg 1986, 29 skk. 16 A Communio et Progressio című pasztorális instrukció is a szeretetnek e fogalmából kiindulva határozza meg a kommunikációt a szentháromságos Istenben, Isten és az ember között, végül az emberek egymásközti kapcsolatában.
