Puskás Attila (szerk.): A Szent Titok vonzásában. A hetvenéves Fila Béla köszöntése - Studia Theologica Budapestinensia 32. (2003)
Gáspár Csaba László: Gondolkodás - Hála
Gáspár Csaba László 101 dolkodásának is „tárgya”, de mégsem gondolható el, és makacsul állítja, hogy logikája nem azonos az emberi gondolkodás logikával („Igen, amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, az én gon dolataim — a ti gondolataitoknál” [íz 55,9]), ámbár helyes gondolkodás esetén O maga gondolkodik az emberi gondolkodásban: „A szem, amellyel Istent látom, ugyanaz a szem, amelyben Isten engem lát; az én szemem és Isten szeme egy szem, egy látás, egy megismerés és egy szeretet.”33 Még ha ez a „túl”, ahonnan a szó érkezik, azonos lenne is a végtelenbe lendülő gondolkodás „túl”-jával, vagyis végső soron a gondolás horizontján belül lenne, s nem a „túlon túli” Isten, akkor is marad valami a gondolkodás számára, amit nem tud elgondolni: Isten döntése, hogy teremt, megnyilvánul, közli magát. Természetesen a gondolkodás ezzel is kezd valamit. Ha egyáltalán látja, csak azért, mert szükségszerűségnek látja (a gondolkodás ugyanis igazán csak szükségszerűségeket lát). Itt lép fel a teológia félreérthetetlen nyomatékkai: Isten kinyilatkoztatása nem az abszolút szellem belső szükségszerűsége, hanem szabad tett, ami éppen ezért nem a gondolkodás, hanem az elfogadó hála és imádás tárgya. Az isteni szabadság pedig belsőleg nem tehető láthatóvá a gondolkodás számára úgy, hogy dialektikusán szükségszerűséggel azonosítja, mondván: a szabadság belátott szükségszerűség. A véges emberi szabadság valóban az, az isteni nem. Az isteni szabadság teremti a szükségszerűséget, de maga nem válik szükségszerűséggé, majd a lényeg belátó vállalásával ismét szabadsággá. Mi mindig csak a végeredményt látjuk, s a végeredmény arra ösztökéli a szükségszerűséget kedvelő gondolkodást, hogy be- leven'tse Istenbe. Isten azonban nem szükségszerűen teremt, hanem szükségszerűségeket teremt, a maga teremtette szükségszerűségekhez pedig nem szükségszerűen kapcsolódik, hanem egyszerűen hűséges saját alkotásához, önmagához. Az ab- szolútum szükségszerű — a Biblia Istene hűséges. A Biblia istentapasztalatát lehetetlen lefordítani a filozófia nyelvére istengondolattá vagy -eszmévé. 33 34 33 ECKHART MESTER, Beszédek, (ford. Adamik Lajos) [»Helikon Stúdió« VII.], Helikon, Bp. 1986, 31. 34 Azt az állítást például, hogy „Isten hűséges saját alkotásához” nem szabad metafizikailag értelmezni. Nem arról van szó, hogy itt valamely tapasztalad megfigyelést filozófiai reflexióval metafizikailag megalapozunk, azaz meghatározzuk a szóban forgó jelenség ontológiai lehetőségi föltételét (a transzcendentális filozófia nyelvén) avagy a megfigyelt jelenség létezőjét, alanyát, szubjektumát, azaz: „lényeg”-ét (a klasszikus metafizika nyelvén). A „hűséges az Isten” nem Isten lényegének meghatározása, mintha Istennek a történelemben megtapasztalt hűsége mint magatartás valamiféle metafizikai szükségszerűséggel következnék Isten metafizikai lényegéből, ahogyan, mondjuk, az ember esendősége metafizikai szükségszerűséggel következik az ember metafizikai lényegéből. A hit nem tudja, hogy Isten hűséges, hanem hiszi. Azok a megfogalmazások, amelyek szerint «Isten a hűség», «Isten a szeretet», nem metafizikai igényből fakadnak, és nem metafizikai tudást állítanak, hanem hívő kiállásról tanúskodnak. Éppenséggel a hívő is törekszik a tudás által szavatolt biztonságra, s ő is akar tudni, de csak akkor marad hívő, ha „belátja”, hogy azt a sokrétű és bonyolult tapasztalat együttest,
