Puskás Attila (szerk.): A Szent Titok vonzásában. A hetvenéves Fila Béla köszöntése - Studia Theologica Budapestinensia 32. (2003)
Gáspár Csaba László: Gondolkodás - Hála
102 Gáspár Csaba László Hogy Isten a minden szükségszerűséget meghaladó szabadság, ezt még akkor is állítanunk kell, ha elismerjük: nem tudjuk pontosan, mi ezen állításunk teljes értelme és tartalma. Itt a gondolkodás szava elakad, a logika fonalát követő beszéd elnémul, s átadván minden kezdeményezést az isteni beszédnek, figyelmes hallgatássá csendesedik. Ezt a beszédet hallgatja a teológia, ami az éberen figyelő hit tapasztalatának és tudásának normatív igényű megfogalmazása nem annyira az Istenről való tudás szisztematikus rögzítése végett, mint inkább a hit tapasztaló és orientáló képességének, az odafigyelő hallgatás állapotának fenntartása érdekében. Istent nem az ember gondolja és mondja ki, hanem Isten mondja ki a teremtést és az embert, s hogy miért teszi mindezt, azt egyszerűen nem tudjuk, s nem is tudhatjuk. Ez a nem-tudás nem valami visszacsapódás eredménye, nem a tárgyának lendülő megismerés fennkadása az ismerettárgy masszív határain, hanem belátást fogalmaz meg. Arról van szó, hogy a ténylegesen fennálló teremtésből mint ténylegesen fennálló szükségszerűségek alkotta konkrétan tagolt egységamelyben Istent véli megnyilvánulni, nem lehet tudássá szervezni, mert nem lehet lezárni és tudott tartalomként birtokolni, mégpedig nem annyira az emberi megismerőképesség fogyatékossága, mint inkább Istennek a létgazdagsága, ill. szabadsága folytán: Dens semper maior. Ez a sajátos belátás mindig ott rejlik a hit hátterében, s mindig abból fakad, hogy7 a hit is tudni akar, de egyben vissza is fogja ezt az akaratát. Ez a tudni akarás és a tudás visszafogása a hit belátásának két mozzanata. E két mozzanat feszültsége mindig ott munkál az eleven hitben. Ha a hit nem akar tudássá válni, akkor mozdulatlan és béna nahátás. Ha viszont nem áll ellent a tudásszerzés akaratának, akkor hübrisz. A valódi hit a kettő között van, dinamikus egyensúlyként. Mindazonáltal ez az egyensúly egy bizonyos szenvedés- (vagy bün-)történet nyomán alakul ki, miután az ember bejárta a végeket. Egyfelől ugyanis az olyan hit, amely nem akar mindent tudni — hogy azután „belássa”: Isten mindig nagyobb —, méltatlan az emberhez mint gondolkodó lényhez. Másfelől az olyan, amelyben abszolút méreteket ölt a tudás biztonságára irányuló törekvés — s ezért elfeledkezik a deus semper maior igazságáról —, az ember önistenítése. Míg végül az olyan hit, amely még nem jutott el mindkét szélső pólusra, és nem lökődött ki onnan - hogy ilyenformán megöretve megkezdje igazi vándorlását —, még nem érte el a hit igazi szabadságának fokát, amely kísértő megpróbáltatások nélkül nem lehet osztályrésze. Az a teljesítmény a hitben, hogy bizonyos értelemben pőrén állítja — ebben áll merészsége és kockázata egyben — Isten hűségét: hiszi, nem pedig tudja. Ennélfogva Isten hűségének megtapasztalási helye nem a történelmi jelenségek-események világa, „ott kint”, hanem a hit aktusa „itt bent”. Ezt persze helyesen kell érteni. Úgy tűnik, mintha a hívő olykor az ún. „külső tények” ellenében hinne. Valójában azonban legitim herméneutikát űz. A történések, események — a „puszta tények” — az emberi értelmezés nyomán nyernek jelentőséget, s helyeződnek el az ember perspektívájában, vagyis valódi értelemben ekkor, a perspektívába beemelődve válnak láthatóvá (ti. az értelem által is), azaz ekkor nyerik el a valódi „tény” rangját. A «külsődről a «belső» dönt és ítél, s ezáltal formálja „ténnyé” (enélkül puszta empíria, aminek önmagában semmi értelme és semmi jelentése). Vajon miféle empirikus-tudományos vagy éppen metafizikai gondolkodás alapján állíthatnánk szemernyi bizonyossággal is, hogy Isten hűségének tipikus bizonyítéka, mondjuk, a választott nép történelmi útja?! A zsidóság hite nem „semleges történeti tényeken” alapul, hanem - az iménti her- méneutikai értelemben: — tényeket formál., melyeknek összefüggő láncolatából azután megalkotja magát a történelmet mint az üdvösség történelmét. Ez nem teremtés, hanem formaadás, amit azonban legalább olyan komolyan kell venni, mint a teremtést. Ez a hit teljesítménye.
