Gárdonyi Máté: A papi élet reformja a Trienti Zsinat korában (2001) - Studia Theologica Budapestinensia 27. (2001)
Következtetések
a középkori teológiai és spirituális hagyomány kiiktatását az Egyház életéből. Ami a papnevelés témáját illeti, a zsinat az intellektuális teljesítmény humanista értékelését érvényesítette, hiszen a papság általános műveltségi színvonalának emelését elengedhetetlennek tartotta. Ám sohasem tekintette a képzettséget a papszentelés egyetlen és kizárólagos feltételének, amint ezt a humanisták igényelték. A humanista főpapok egyházmegyei zsinatain szinte kivétel nélkül felbukkantak a Tridentinum nagy témái a klérus reformja tárgyában: a papi identitás alapjai; a szentmise-áldozat értéke; a rezidencia, mint a lelkipásztorkodás szükséges feltétele. Azt mondhatjuk, hogy a tematikát a humanista főpapok zsinatai szolgáltatták a trienti atyák számára, a kohéziót azonban a Trienti Zsinat teremtette meg, s a sze- minárium-modell megalkotásával keretet biztosított a papnevelési elvek gyakorlatba való átültetéséhez az egész Egyház számára. A reformátorok tanítása az egyházi szolgálattevőről részben a humanisták célkitűzését tette magáévá, amennyiben a papi szolgálat középpontjába az igehirdetést állította. Az igehirdetés primátusa ugyanakkor kiegészült a lelkipásztorkodás igényének hangsúlyozásával, amely több, igen szép pasztorális útmutatásban nyilvánult meg. A pasztoráció reformátori modelljében azonban nem játszott semmilyen szerepet a pap kultikus funkciója. Sőt a klerikusi állapot önálló értéke a keresztény közösségben s ebből következően a szentelés szükségessége is megkérdőjeleződött. Ennek a „deszakralizáló" tendenciának a gyökerei abban a nézetben kereshetők, hogy a klérus, ha nem felel meg az új vallási igényeknek, elveszíti kiváltságainak legitimitását — márpedig a speciális status clericalis a középkori társadalomban éppen a papi személy szakralitásából, kultikus funkciójából nyert megalapozást. Nem utolsósorban ezért a szolgálati papság a reformátorok szemében csak mint a keresztény közösségen belüli funkció volt igazolható, s nem mint sajátos jogosítványokkal rendelkező társadalmi szerep. Mindazonáltal a korai reformátori nézeteket a hívek differenciálatlanul előadott általános papságáról igen korán felváltotta az egyházi szolgálattevő szerepének felértékelése, részben közösségvezetői funkcióba. Erre a „konzervatív fordulatra" a radikálisan intézményellenes szentírásértelmezés (anabaptisták, szélsőségesek stb.) erőszakba és anarchiába torkolló következményei késztették a reformátorokat, így ismét teret nyert az egyházi szolgálatra való isteni kiválasztás 130
