Gárdonyi Máté: A papi élet reformja a Trienti Zsinat korában (2001) - Studia Theologica Budapestinensia 27. (2001)
1. A papi élet reformja, mint az Egyház megújulásának alapja - 1.1. Válság és reformvágy a későközépkori egyházi életben
tója a nagy egyházszakadás és a pápai udvar bürokratizmusa volt. Más nézőpontból azonban a nagyfokú intézményesülés előnyökkel is járt. Összeköti még a korabeli szövegeket a tények moralizáló interpretációja és a prófétikus stílus, s ez szintén nem kedvez az elfogulatlan ítéletnek. A reformiratokban fellelhető továbbá — mindenekelőtt a ferences spiritualizmus hatására — az ecclesia carnalis és az ecclesia spiritualis szembeállítása, az Egyház uralmának (libido dominandi) kritikája az idealizált szegénység oldaláról, s mint lehetséges megoldás, az Egyház világi hatalmának elvetése. Megjelenik egyfajta nosztalgia a régmúlt, a vita apostolica iránt, illetve a humanisták öntudatos állás- foglalásaiban az értelmiségiek és az intellektuális teljesítmény szerepének hangsúlyozása az Egyház megújulásában. Ha mármost tisztában vagyunk a reformiratok műfaji korlátáival, megállapíthatjuk a későközépkori egyház válságának legfontosabb elemeit: 1. Pápai centralizmus (papalsystem). Az intézménytörténeti szempontból igen virágzónak tekinthető avignoni időszak (hatékonyan működő hivatali szervezet) magában hordozta annak veszélyét, hogy a hivatal elszakad az Egyház valós életétől, a központi intézmény rátelepszik a szervesen fejlődött — a középkorban még lényegében decentralizált — egyházi struktúrára, és fiskalizmusával, bürokratizmusával agyonnyomja azt. 2. A javadalmi rendszerben rejlő visszaélési lehetőségek. A beneficium, mely funkciója szerint a szolgálat hatékony betöltésére rendeltetett, nincs igazolva, ha a püspökségek és egyéb tisztségek egy kézben halmozódnak, ha hiányoznak a lelkipásztorkodás alapvető feltételei, a residentia és a visitatio, továbbá ha a javadalom birtoklása világi szokásokat és erőszakot eredményez. 3. A bíborosi kollégium funkciójának eltolódása a tanácsadó testülettől egyfajta egyházi arisztokrácia irányába. A kardinálisok szembenállása a monarchikus pápai hatalommal anarchiát idézett elő az Egyház legfelső vezetésében. 4. A fenti jelenségek azt a közmeggyőződést erősítették meg, hogy az Egyház oly szükséges reformja nem indulhat „felülről", a pápától, a püspököktől, ezáltal felerősödtek az „alulról", mai kifejezéssel élve: a bázisról jövő kezdeményezések. Ezek részben heretikus irányzatokban (Wycliff, Húsz), részben a szerzetesi reformmozgalmakban öltöttek testet. 11