Muzslay István: Magyar diákok a Leuveni Katolikus Egyetemen (1532-2000) - Studia Theologica Budapestinensia 24. (2000)

Diáksorsok

Az év végi vizsgákon azonban nem jelent meg. Csodálkoztam. El se tudtam képzelni, hogy mi történhetett vele. Magamhoz hívattam. Sírt, mint egy kisgyerek. Végre kiöntötte a lelkét.

Elmondta, hogy Budapestről szüleivel együtt telepítették ki Hortobágyra. Hihetetlen, amit ez a lány ott átélt hidegben és éhségben egy nyomorúságos pajtában. Idősebb testvérei már nem éltek otthon. Mindegyik tanulhatott tovább, de ő az általános iskolán kívül nem végzett semmit.

1956. október végén az elsők között menekült Jugoszláviába. Ott jelentkezett a Belgiumba induló diákcsoportba, hogy szerencsét próbáljon.

Nagyon megsajnáltam, és elhatároztam, hogy minden tőlem telhetőt megteszek érte. Semmiképpen sem hagyom elveszni az idegenben.

— Milyen kár, hogy már a megérkezésed után nem mondtál el nekem mindent úgy, mint most. Azonnal segítettem volna rajtad — mondtam neki.

— Nem mertem, mert féltem — felelte szegény.

— De ne ess kétségbe, Ilonkám! Még a legsötétebb éjszakában is van egy kis fény, ha nem más egy szentjánosbogárka fénye...

Azonnal levelet írtam az innsbrucki magyar gimnázium igazgatójának, és kértem, hogy vegye fel a lányt magántanulónak. Mi majd előkészítjük a vizsgákra. Az igazgató fel is vette.

Ilonka megnyugodott és szorgalmasan tanult hónapokon át. Nem volt vele semmi baj. Naponta pár órát még egy üzletben is dolgozott, hogy egy kis pénzt keressen. Örült a lelkem, hogy sikerült talpra állítanom.

Egyszer azonban hervadozni kezdett. Elment a kedve. Hiába volt minden igyekezetem, hogy újra lelket öntsek bele. Végtelenül szégyellte magát a diákcsoport előtt. Pedig hát nem ő volt a főbűnös. Ki lehetett az a vadember, aki az ötvenes évek elején így bánt el népünk gyermekeivel?

Egy késő este telefonált a brüsszeli repülőtérről:

— Köszönöm, amit értem tett. Nem bírom tovább. Hazamegyek. Talán befogadnak otthon.

75