Fila Béla - Erdő Péter (szerk.): Teológus az Egyházben. Emlékkönyv Gál Ferenc 80. születésnapja alkalmából - Studia Theologica Budapestinensia 12. (1995)
Vanyó László: Deus artifex - Homo imago
ja meg a látható világot, amely eleven, isten, és egyszülött. Ez utóbbi azonban kozmosz, és nem ember. A platóni hasonulás az istenhez „phügé", „menekülés", „futás" a világból. Továbbá: Baszileiosznál feltűnő nyomatékot kap, hogy Isten teremti az emberbe a képet, és megalkotja az anyagból azt, amit hasonlítani kell a képhez. Ennél a ténykedésnél a mintázás folyamatát állítja párhuzamba az ember teremtésével, kifejezetten a szobrász munkájához hasonlítja. A kép és hasonlóság egy esetben esik egybe, Jézus Krisztusnál, akár mint praeexistens Logosznál, akár mint megtestesült, emberré vált Logosznál. A „kép", az „eikón" a megteremtett ember mintája marad, ez éppen azért, mert Isten műve, amely az ő gondolata, az emberhez viszonyítva mindig transzcendens marad, ez a transzcendencia szellemként működik az emberben, és az ember a „hasonlítás" alkotó tevékenysége révén „éri utol", „hozza be" a képet. A „hasonlítás" (homoiószisz) mindig részleges, illetve a feltámadásban válik állandó jellegűvé. Ezért a kép (eikón) mindig csak részlegesen, az akarati erőfeszítés arányában tükröződik a történeti lényben, ami az ember. Az „eikón" az ember legbelső, Istentől adott „én"-jének tekinthető, amelyet az ember helyettesíthet, azaz megmásíthat, és akkor a „hasonlóságban" valami mást jeleníthet meg. Ilyenkor a „képet" átmázolja, eltorzítja, elvéti, elhibázza, elfedi, nem kinyilvánítja, hanem beburkolja. Az ember mindig „önarcképet" alkot, képként is művész, akár az igazi kép megvalósításával, akár meghamisításával. Az üdvtörténeti minta az emberré vált Művész-Logosz, akit „orvosnak" (iatrosz) amennyiben az orvos az egészséges állapot helyreállítójaként restaurátornak is tekinthető, „szobrásznak" (andriatopoi- osz), „festőnek" (dzóographosz) ábrázolnak. Noha az egyházatyáknál megtaláljuk a műalkotás, a festmény vagy szobor ókori esztétikai kritériumait, valójában az „ergon"-„phüszisz", a „mű" és „természet" sokkal szorosabb kapcsolatban áll egymással, mint az arisztotelészi felfogásban, ahol a természet „túlnövése", vagy folytatódása a művészet, mesterség, mert a „mű" erkölcsi feladat, és ennek segítségével tudja „behozni" a hasonlóság a képiséget, megjeleníteni. A „kép" azonban mindig a kicsiben mutatja a nagyot, a részben az egészet. Az arányosítás, az analógia megállapítása itt szinte lehetetlen, kifut a végtelenbe, mert a határtalan, végtelen isteni természet az egyik terminus, a véges emberi természet a másik. A képalkotás ezért szükségképpen cselekmény, „dráma", és csak annak árán valósítható meg. 308
