Fila Béla - Erdő Péter (szerk.): Teológus az Egyházben. Emlékkönyv Gál Ferenc 80. születésnapja alkalmából - Studia Theologica Budapestinensia 12. (1995)
Vanyó László: Deus artifex - Homo imago
A minta végtelensége és a képmás végessége miatt áthidalás, a véges és végtelen közötti szakadék feltöltése a véges képmás részéről önerőből lehetetlen, azt csak a másik végről, a végtelen felől, Isten tudja feltölteni. Az Ige emberréválás ezért nélkülözhetetlen mozzanat ennek a kép-teológiának a realitásánál. Magának a mintának kell beköltöznie képmásába. Keresztény teológiai felfogás szerint a képnek van többlete a természettel szemben. Platónnál ebből a szempontból bármely közönséges szakma a léthierarchia magasabb fokán állt bármelyik mai értelemben vett művészetnél, mert valódi tárgyakat alkotott, amelyeket aztán a festő pl. ábrázolt. A művészet a látszat látszatává degradálódott. Ezért a felsorakoztatott szövegek alapján azt a következtetést kell levonnunk, hogy az egyházatyáknál a művészi tevékenység és a „műhelymunka" felértékelődött, és az sem véletlen, hogy — ami a modern művészetre annyira jellemző — az ember önmagát a Múvész-Logosz utánzásával tudja megvalósítani, miközben saját önarcképét elkészíti. Az ókori művészetből jellemzően nem maradt ránk önarckép. A tükörkép felhasználása előfordult, de festészeti alkotásokon csak annak a technikai bravúrnak a segédeszköze volt, amellyel a festő művészetét a szobrászattal versenyképessé tette, bizonyítani tudta, hogy képes a látványt több nézetből is megmutatni. A kép azonban mindig kifelé nézett, nem alkotójára, és nem az ő vonásait mutatta, ahogyan a szem sem volt képes önmagát közvetítő nélkül látni. Ezt az aporiát ismeri Nüsszai Szent Gergely is, a kép mediációs szerepével is tisztában van, de azt is nagyon jól tudja, az emberbe be van „építve" a tükör, amely magában foglalja az ősképet és képmását is, és kidolgozás, formálás által lehetséges felszínre hozása. A keresztény művészetfelfogás, amely ezekben a hasonlatokban körvonalazódik akció művészet, amelynek kiindulási pontja a teremtő Minta-Művész, és végpontja a beteljesült mű, közben folytonos a mű alkotása. Az időbeli műalkotás mindig restaurálás is, apokatasztaszisz. A kappadokiaiaknál ezért a megtestesülésnek sokkal nagyobb szerepe van a „helyreállításban", sőt úgy is fogalmazható: az „apokatasztaszisz" nem a tiszta szellemi állapot helyreállítását célozza, hanem a komplex teremtési rendét azáltal, hogy a minta képmásába költözik. Ennek megfelelően a kép-teológia gondolkodásmódjuknak nem részszempontját jelenti, hanem egészét áthatja és meghatározza. 309
