Török József (szerk.): Doctor et apostol Szent István-tanulmányok (1994) - Studia Theologica Budapestinensia 10. (1994)
Solymosi László: Hozott-e törvényt Szent István király a torlókról?
Solymosi László súlyos munkajáradék sem terhelte. Nem kellett az egyházi földesúr saját kezelésében lévő gazdaságát művelniök, s a nagy egyházi birtokokra oly jellemző szállítási robotban sem kellett résztvenniök. Legfeljebb az évente egyszer esedékes torra valót kellett az egyházi földesurasához eljuttatniok, s esetleg a tor felszolgálásában közreműköd- niök. (84) Kiváltságos helyzetüket mindezeken túlmenően még tetézte kötelezettségük nem mindennapos funkciója, szakrális jellege. Ugyanakkor döntő volt számukra, hogy egyházi birtokon éltek, az egyházi birtokszervezet kötelékébe tartoztak. Az egyházi földesura- ság függéséből legálisan nem szabadulhattak meg, nem költözhettek el, hogy másutt próbáljanak szerencsét. Igaz, még a 13. századi nagy társadalmi átalakulás sem sarkallta őket arra, hogy legális lehetőség híján megszökjenek lakóhelyükről, annyira elégedettek lehettek sorsukkal. Kötelezettségük szakrális jellege, kettős rendeltetése, amely megbecsülést, rangot adott nekik az egyházi birtok népei körében, megkötötte az egyházi földesúr kezét, konzerválta viszonyaikat. A pénzjáradék térhódítása a 13. században érintetlenül hagyta toradási kötelezettségüket. Az egyházi földesúr nem tett kísérletet arra, hogy hagyományos termékjáradékukat korszerűsítse, toradójukat pénzre csereije föl. (85) S mert a torlók feladatát komolyan vették, s gyakorlatilag megváltoztathatatlannak tekintették, kötelezettségük struktúrája (állat, ital, kenyér) dacolt az idővel, a 14. század elején ugyanaz volt, mint all. században. A torlók az 1067 körül keletkezett százdi alapítólevélben bukkannak fel először, utoljára pedig egy 1326. évi oklevélben szerepelnek. (86) A reájuk vonatkozó elnevezések és kifejezések ettől fogva aktív használatban nem fordulnak elő, hiszen a róluk szóló forrásoknak a 14. század második feléről vagy későbbről való átírásai legfeljebb passzív használatukra utalnak. A legutolsó adat, amely azt örökítette meg, hogy szolgát ura torlóvá tett, 1309-ből maradt ránk. (87) Mivel a torlókra vonatkozó oklevelek zöme a tatárjárás előtt, tehát forrásokban meglehetősen szegény időszakban keletkezett, szerepük az Árpád-kornak ebben a korai szakaszában volt igazán jelentős. A tatárjárást követően a földesurak alig rendeltek erősen megcsappant számú szolgáik köréből bárkit torlói feladatra, hiszen a papság megvendége- léséről, az évfordulós megemlékezésekről másként (adomány, oltáralapítvány stb.) és főleg olcsóbban is gondoskodhattak. (88) Ha pedig a torló örökös nélkül maradt, az egyházi földesúr a megváltozott körülmények között nem törekedett arra, hogy a kötöttségekkel terhes, 244
