Tavasy Lajos: Levelek Erdélybe Magyarországbol. Papnak a tanító (Pest, 1848)-76
46 ha bizonyságod volna, hogy mily nyugodt és legkevésbé sem megzavart vala lelkem, a midőn ő az idézetteket — mint lelke győződését bevallá, kénytelen volnál te is — s én ezt lélektanilag merem állítani — kénytelen volnál bevallani legaláb anyit, hogy az, lelkemnek igazsága, és azon meggyőződés, a melyet az nékem szerez, nem lehet hogy ál legyen, legaláb én reám nézve. Mert igazságáról meggyőződve nem lehet az, ki, a midőn sulyosbnál sulyosb az ostrom, lelke nyugalmában feltud háborodni, és ellenétől úgy, mint önmagától megijedni. Az ember ugyan is, leginkáb csak magátol ijed meg, lelke gyengéjét érezvén, vagy állapotának védetlenségét. Mért félnék tehát, midőn magamat tárgyamroli gondolkozásomban és ismét csak meggyőződésem szerint, sem gyengének, sem védetlennek nem érezem? Csudálkozott vidéki felem, mit leszek felelendő az általa anyi hévvel és anyi nyomatékkai elmondottakra, mert beszédét és ellenvetéseit bevégezve , önbizodalommal és keztyüt vetve még igy kérdeze: „nos, és mit tudna kegyed mind ezekre felelni, ha hogy a mondottakat igazságkint el nem fogadva, még felelni akarna?“ Te nem szólanái igy, ugy-e felem, vagy legaláb nem azon heves nyomatékkai, mert igen jól tudod, valamint én is, hogy az embernek az igazságroli meggyőződése kisebb nagyobb mértékben, csakugyan egyéni, és hogy az embernek bármely vallomásánál, mindig meg kell engednie, hogy más más meggyőződésen is lehessen. A tárgyla- gos igazságot az egyéni győződésnek az alapján keressük; öngyőződé- siinket egybevetjük másokéval, egybevetjük az egész világéval, az emberiségnek múltban és jelenbeni győződésével, és igy keressük az igazságnak ténylegesebb, eszmevalób fokát. Hadd magamnak is azt gyakorolnom, engedd meg hadd mondhassam el én is a mondottakra ellenmondandóimat, s hadd tennünk, hogy igy kereshessük mi is az igazságot, s ezt anyival inkáb, a minthogy nem kis kétségem van afelett, mi- kint te is ily meggyőződésben légy, a melyben tisztelendő feledet bemutatám. Szólt ő, szólandok én, és végre szólj még te, s igy keressük az igazságot, az egymáshozi közeledést, az egymás nézetei és elveiben való megnyugvást, a lelki kiengesztelődést, a melyet nekünk mindig csak egésznek vélt igazság birtoka nyújthat. A vidéki tisz. fél hadd nevezhessen őt Tátrainak, csakhogy neve legyen, mert hisz ha külömben úgy sem ismered, hát neked mindegy, barmi nevet viseljen, előtted is, mint előttem, nem a név teszi az embert, hanem keblének tartalma, a melynek neve, bár mindenkinél „valóság“ volna, — Tátrai felünk tehát, a három kimondott sarkban , mint három kárpáti bércen fektetvén le az igazságot, azt vallá először, miszerint kár a külömben nyugodt felek közti harcot fekölteni; — erre nézve röviden, biz én csak azt tartom, hogy nem akarhatja az igazságot az, ki az igazságérti harctol fél; vagy talán ha azt hiszi, hogy ő az igazságot bírja, hát akkor meg épen nem kellene a harctol félnie, mert ez csak az igazságnak erősi- tésére és dicsőbitésére szolgálhat.
