Tavasy Lajos: Levelek Erdélybe Magyarországbol. Papnak a tanító (Pest, 1848)-76

36'

tanítsa. Minő legyen ezek szerint az én tanítóin? mit tudjon liogy taníthasson ? mint legyen nevelve hogy nevelhessen, s mint legyen helyheztetése, még külsőleg is, hogy magas, szent és egyetlen hivatalának élve, áldva és sikeresen működhessék — sejteni fogod már a mondottakból. — Az alkalmazást máskor. Béke közöttünk. Jó éjt.

Novemb. 8-án 1847.

Jó felem! Elmondván előbi levelemben, mint következetes azon igazság, miszerint az igazán nevelt és tanult ember önnön magának papja, és mint nélkülözheti e szerint, lelki vallásos erejének ki vülötte való személyesitését, vagy az azon erőnek felköltésére való hatást, és mint kell hogy épen a tanítás és nevelés hatalmával működő intézet vezesse az embert, a miveltségnek e fokára, vezesse istenéhez, vezesse embertársaival és önnön leikével való kiengesztelésre: elmondván , miszerint az e nemű működésben a legmunkásabb hivatalnoka az emberiségnek, hazának és népének épen a tanító és nevelő, a minthogy az ő kezén és szivén megy keresztül az emberegyénnek nagykorúvá képeztetése; elmondván e szerint, mikint a tanító, nem hogy paptol függne, hanem azt is , hogy ő papot tulajdonkép nélkülözni tanít, a menyiben az embert önnön maga papjává neveli és ez által őt magát egyenes közlekedésbe hozza a mindenható szellemmel, istennel vagy is gondviseléssel, olyképen, hogy ha e között és ő közötte valamely más ember állana vagy állni akarna, mindaddig ő nem is volna nevelt, nem is volna nagykorú, nem is volna és nem is lehetne lelki fia a lelki atyának, hanem csak fogadott mostoha gyermeke, a kinek lelki táplálékára , másnak a kezéből kell az áldott kenyeret vennie, — elmondva ezeket, vagy legaláb sejditetve, olyképen, hogy mindaz, előbi eszmefejletemböl következzék, és elmondva hogy a pap tulajdonképen csak gyengéje, nem pedig ereje az emberiségnek, mert az ő reája való szorulás, még minduntalani gyámkodása az emberiségnek, már pedig a gyámkodás nem is ismerhet nagykorút, mert ha nagykorúságot ismer, akkor önnön magát szünteti meg; elmondva ellenben hogy az emberi haladás ereje és szellemi biztositója, a tanitó, a nevelő, az értelemfejtő, szivet nemesítve gazdagító és az embert erkölcsileg és vallásilag önlábára állító vagy legaláb álli- tani törekvő tanitó, elmondva mindezeket, következnék most, hogy a tanítóról mint olyanról szóljak immár bővebben, szóljak arról, mint legyen ő nevelve, hogy nevelhessen, mint legyen tanítva, hogy taníthasson ? hol és mikint képezendő ? és minő legyen mind ezeknek nyomán az ő munkássági és hivatali köre ? minő az ő helyheztetése és állása ? A legfőb tétel itt nem lehet más, mint e következő: maga is nevelt legyen, ki nevelni; tanult, ki tanítani; nagykorú ki nagykő-