Tavasy Lajos: Levelek Erdélybe Magyarországbol. Papnak a tanító (Pest, 1848)-76
34 nem pedig egy kivülötte levő mérszer szerint. Isten is úgy fog^ minket megítélni, ha felettünk és tetteink felett Ítéletet tartand. És ebből nemde nem az következik-e, hogy isten és ember közé csak az emberek gyarlósága, bűne és tévelye helyheztette a papot, mintha lelkiismeretünk és szándékunk közé még valamit állítanánk; a pap csak az emberek bűneinek tanúja, mivel az emberek bűnösök, azért szorulnak papra, szorulnak ő reá, ki nekik egyfelől megvallja azt, mit magok magoknak megvallni nem mernek, nehogy magokat vádolva, kárhoztassák, és a ki másfelöl ismét vigasztalja őket, hogy a megtérés esetében bűneik bocsánatát reménylhetendik: ő ezt nekiek hirdeti is, tudtul adja, mintha isten épen reájuk bizta volna, holott isten ezt mindnyájunk lelkiismeretébe oltotta és ezt a nevelés ki is fejti. Minden jól nevelt ember a gonosz tettnél önnön maga magának vádolója, és ismét maga magának a bünbocsánatot hirdetője, hajavul és igazságot cselekszik. De épen itt van a baj, hogy az embert nem neveljük a szerint, hanem neveljük úgy, mintha az ő lelkiismerete kivülötte esnék, kivülötte volna oltár előtt; menyben vagy pokolban. Mi az oka hogy mi az embereknek e tévelyét fel nem merjük világosítani ? hogy őket saját papjaiknak nem neveljük? Biz egyik oka ennek abban is fekszik, hogy mivel azok, akik minket nevelnek, magok sem igen neveltek, magok sem papjai önmagoknak, és másoknak papjai lenni még is akarnak. Egy másik oka meg az emberek tudatlanságában rejlik, nem akarom mondani, hogy még a rósz szándékban is, miszerint vannak sokan, a kik nem is akarják, vagy félnek attól, ha az emberek e tekintetben és ilyen értelemben felvilágosulnának. A rosztol fél, ki maga sem áll attól távol, vagy van-e a jónak, az erkölcsi bensőségnek mitől félnie? vagy nem legnagyobb biró-e saját lelkiismeretünk? — Igen, de a mi gyengeségünk, a mi gyávaságunk nem engedi meg — mint feljebb is mondám, hogy mi ezt önmagunknak meg is mérnök vallani; hallani akarjuk, de hinni akkor is, ha tetszend. Nem tetszéstől függ ez tulajdonképen , hanem függ a neveléstől , a belénk tanitva csepegtetett örök elvektől, az ős igazságnak lelkűnkbe gyökereztetésétöl, ettől függ a jobb lét vagy javulás , az erényesebb élet és az erkölcsi en- gesztelődés. Hát miért tartunk papot ? szokásból édes felem és erőtlenségből. Tégy minden embert önmaga papjává — a nevelés által és nem szoruland palástos egyénre és mégis több jónak lesz ő eszközlője mint most. Az emberiség ámításban van, és pedig már anyira, hogy szinte ezen ámitást tartja és nézi igazságnak. De ha már pap van, és szokásból és emberi gyengeségből papnak lennie kell, kérdem most: mi legyen tulajdonképen az ő tisztje? Az ő elvitázhatatlan tisztje az, mi minden embernek tisztje önmaga irányában. Megvallani magának a bűnt, reményleni az igazulást a megtérés által és folytatva serkenteni és buzdítani a jóra. Ez szerintem, a papnak a tisztje. És innen van, hogy ő biz gyakran is papol a bűnről, mert tudnia kell, hogy az emberek bűnösök , de elég gyávák ezt saját itélőszékök előtt megvallani : papol a bünbocsánatrol és hirdeti azt — a mint ő maga is
