Tavasy Lajos: Levelek Erdélybe Magyarországbol. Papnak a tanító (Pest, 1848)-76

megvan. Sőt a meglevőnek is tiszte és legfób feladata csak az , hogy többé, tökéletesebbé és valóbbá legyen és váljék az mi utána jő, azaz a már felserdülteknek is legfőb tisztök, a serdülendőket nevelni, vagy is azokra nézve oly tényezőkkint működni, melyek mellett és alatt tökéletesebbekké nevelkedhessenek vagy nőjjenek. Itt ismét azt kellene mondanom, hogy a papnak is bizony csak nevelőnek kellene lennie,de hiába, ő nem az, mert ő csak megtartó, a neveltséget, erkölcs és vallásnak az alapján egy bizonyos fokon őrző és arra szolgáló, hogy a tanitás és tulajdonképeni nevelés által nyert eszmék, érzemények és eszmények valóságban meg legyenek,, terjedjenek és uralkodjanak. A teremtőileg vivő mindig a tanitó, vagyis a fiatalság nevelője. Ez nekem a szükségesebb, ez nekem azelsőb, ez nekem a főb egyén. A tanitó emberiségalkotó, eszmék nyománi nevelés által szellemvilági teremtő. És mi mégis egészen megfordítottuk a viszonyt, és azt, a mi későbi a működésben, tettük elsőnek, és azt a mi csak másodszükségü, tettük főbnek és adunk a ser- dülteknek szellemhivatalnokot, kik ha igazán szellemien vezettettek, kell hogy szellemi tekintélyük, már ne is kivülöttök, hanem belsőleges legyen. Innen következnék, hogy az igazán szellem- alaposan felnevelt protestáns embernek papra már nem is volna szüksége ? ezt fogod elrémülten közbevetni. Nem ijedek meg e közbe szólástól, mert ez igazat mond. Igen is úgy van. Az igazán vallásosan, tudományosan vagy értelmien erkölcsösen és polgárian jól nevelt egyénnek igen is papra kevés szüksége van, de vajmi anyival nagyobb szüksége volt neki igazi tanítóra és nevelőre. A pap általi működés és hatás a felserdült emberre, az csak hiányosságát árulja el a nevelésnek , mert ugyanis anyival kevésbbé szorul az ember papra, folytonos buzditó , serkentő, ösztönző , szólitgató, hivó, feddő, sőt még rémitgetőre is a jóra, menyivel neveltebb , menyivel derültebb értelmű, nemesebb szivü vagy indulatu, jog és kötelesség szerint cselekvő, menyivel vallásosabb maga. Az emberiség gyengéje a pap, az emberiség ereje a tanitó, az emberiség nevelője. Cáfolj meg ez állitá- simban kérlek, mert nem szeretnék valótlanságokban tévedezni. De előttem, hidd el, az emberek által állított e valótlanság tiszta igazság, én ezt úgy, a mint mondom, érzem is, és e szerint ez meggyőződésem , e szerint élek, e szerint cselekszem. Istenem között s közöttem nem áll senki, tetteim utait saját belátásom egyengeti, jutalmamat és kárhoztatásomat saját szivem, saját lelkiismeretem mondja meg végítéletül nekem. Ámbátor nem mulaszthatom el, miszerint neked meg- ne valljam, hogy én tulajdonképen sem jutalmat, sem kárhoztatást nem ismerek. A jó, jutalom nélkül is az, sőt csak akkor jó; a rósz kárhoztatás nélkül is rósz, sőt az maga magának kárhozala. De visz- szatérve az előbi állításomhoz, azt mondám , hogy a protestáns embernek papra nincsen szüksége. Igen is azt vallom, hogy arra neki szüksége nincs, és pedig másfelöl azért sincs reá szüksége, mert a Protestantismus tanai szerint, minden ember, minden hiv pap. Mi