Tavasy Lajos: Levelek Erdélybe Magyarországbol. Papnak a tanító (Pest, 1848)-76
26 polni és olyanokat téritgetnl; sőt hozzá van szokva ahoz is, hogy beszédeiben néha képzehnileg is teremt magának uj bűnöket, csak hogy anyival dicsőbben ostromolhassa azoknak seregét : ellenben a tanító bűnöket mindaddig nem ismer még, és nem is szabad a gyermek irányában ismernie, vagy legaláb nem szabad — nevelési elvnél fogva — ellenek harcolnia, a mig azok valóságosan ki nem törnek; az ő működése nem riasztó és nem rémitgető, hanem általában a szép, igaz és jónak eszménye felé vonzó. E kétnemű felfogás természetében fekszik a kétnemű hivatalnak. Innen gyakran történik, hogy a pap a gyermekhez is úgy szól, mint felserdült és megrögzött bűnöshöz, és a gyermekszerü tévedéseket, esztelenségeket és könyelmü- ségeket — mik a korral, a pillanattal, vagy a véletlen körülményekkel együtt járnak, vagy azok által mulékonyan előidéztetnek,— ő már javithatlanoknak nézi és belőlök, tudja isten mi következményeket von, rémeket festeget, szörnyeket kiált és miattok véghetet- len lármát csap, pedig igy a dolgot még inkáb elrontja. Egészen másképen bánik ily körülmények között a lélektan igazságaira cselekményét fektető és építő tanitó. O a kis embernek lelke jobb felét romlatlan ideálját tüntetvén szeme eleibe, ide vonja, ide készti s ennek szeretetéhez és valósításához vezeti őt. És a serdülés fejletében levő zsenge korú emberrel csakugyan úgy is kell még bánni. Más dolog ugyan is bűntől visszarettenteni, és ismét más erényhez és általában erkölcsi javuláshoz vezetni. A tanitó működéséhez ez utóbi tartozik inkáb. És azért legjobb tanoda az, a melyben legkevesebb a puszta rettegés, vagy külső tekintély nyománi eszközlött javulás, — de anyival több a léleknek benső szabad fejleszkedése szerint természetszerűen vezetett és eszközölt erkölcsi és értelmi eredmény. Sokszor megütköztem abban, hogy a pap, aki hozzá van szokva halotti csendben mondania el a prédikátioját, vagy oltári imáját, ha tanodába lépett és az eleven gyermekseregben neszt vagy zsibajt vagy csak kis zúgást is vett észre, megbotránkozva pirongatni kezdé az ártatlan sereget, haragudván a hallhatób életnyilatkozatokra, és mintegy azt óhajtván netalán, hogy e kisdedek még némábban leheljenek is, mint netalán külömben szoktak; lehet, hogy némely lelkész ily alkalommal észrevételeit és pirongatásait a gyermekek arcára úgy szórja, hogy még a tanitó ajkaira is bíbort szöktetnek,—hát ebben áll-ea tekintély használása?! Azomban ez önkint következik és együtt jár a papi gondolkozással, a papi hivatalaskodás jellemével, a melyet eléb- utób az egyén is jellemül ölt. De mindezeken kívül, nem kellene-e, édes felem, épen itt említenem azt is, miszerint a tanodának, habár egyházfelekezeties alapítványokon nyugodnék is, nemcsak az egy, hanem — a menyiben a helységben több felekezeti lakosok is találkoznának és ezektől a szülék gyermekeiket a tanodába kívánnák járatni — hogy, mondom, ezeknek is nyitva álljon. A tanoda, ha eszméjét jól bírom felfogni, épen ezen eszméjénél fogva nem igen engedi meg, hogy felekezeties intézetnek tekintessék: ha azt nem, úgy
