Tavasy Lajos: Levelek Erdélybe Magyarországbol. Papnak a tanító (Pest, 1848)-76
11 Hogy ő is hivatás szerint választja ezt, s hogy ő is választatik külsőleg véve, azt bizonyítja gyakorlatunk. De nem szenteltetik, nem kenetik fel—jó szavunk sincsen erre az ordinatiora, tehát maradjon az idegen szó, ő nem ordináltatik. Megbizonyitandom, édes barátom vagy is felem, miszerint az ő hivatali működésének specifikuma épen az, hogy az semmi ordinatioval nem jár. Az ordinatio valami meglevőre való igérkezés, fogadás , hogy azt, a mire felkenetünk és felavattatunk, úgy a mint kapjuk, s a mint reája esküszünk, meg fogjuk tartani, őrizni, és csak az adott ünnepélyes fogadás értelmében kezelni. Itt van az egyház megállapodásának már feljebb fejtegetett oka. A pap a megállapodásra esküt tesz le, neki úgy kell tanítani, a mint a tanithatási hatalom adatik, csak azon körben , azon téren, azon irányban , azon eszközök nyomán , azon szent gyakorlat és még külső szertartási rend szerint is, a mint az neki adatik, a mint megbizatik. Szabad volna-e ezt a tanítóval is tenni ? Isten mentsen! hol volna akkor a tudomány haladhatása, hol a tanítási eszköz, tér, módszer, irány, elv és gyakorlat szabadsága ? Épen azért, mei’t a tanító hivatala a világon a legszabadabb, az a melyet semmi ordinatio, avatás, rendelés, meghagyás sat. nem köthet, azért nem is szorul külső kenet általi meghagyás vagy megkötésre. Vagy képzeljük, hogy a tanítót is esketnők bibliára, s tán symbolikus könyvekre st. efélére? mi lesz a tanodából ? nem lenne-e ő kénytelen naponta esküjét szegni , akár a földleírás, akár természettan, historia, számtan, stb. magyarázata körül? metszve volna a tudomány élő fonala,mihelyt a tanítót bizonyos elvek, irányok, gyakorlatok s eszközök használatára esketnők! ez a legzsarnokibb „vető“ volna, mely valaha a világon kimondatott. De hogy azért a tanitó működésének határa épen nem volna , azt állítani korántsem akarom. Szab határt az ész is, és szab korlátot az erkölcsi győződés , a közszelleme a nép és nemzetnek, szab a tudomány is határt magának, mert következetes elvek szerint halad, és igy maga magának legmegkötőb határa. De e korlát önmagában van, inhaerens, nem kívülről jött és erőtetett. . . Tanitót e szerint ordinálni nem kell , nem lehet s nem is szabad, oly értelemben t. i., a mely értelemben ordináltatni szokott a pap. Tanitót az ész viszi, a saját elszánás vonzza, a külső szerencse alkalmazza, és az emberiség geniusa korlátozza; ő önnön magának egyedüli korlátja, és mihelyt az lenni megszűnik, mihelyt őt nem ész, s nem saját meggyőződés, hanem külső meghagyás és engedés vagy tiltás igazgatja, a tanitás mi, mi képen és menyijében, azonnal megszün valószerinti tanitó lenni; holott ellenben a pap épen e külső hozzájárulás által lesz e specifikummá, a mi!! Hátra van még édes jó felem, hogy a tanodák szerinti külöm- böző tanítókról szóljak a papnak irányában, u.m. a falusi, városi és tudományos felsőb tanodák tanítóiról; vagy az elemi, közép és fel- sőb tanintézetek tanítóiról. E külömbség, kedves felem, nem lényeges. Igaz , hogy a mai
