Körmöczy Imre: A keresztény hit 's egyház' történeti kifejlése 1. 2. kötet (Pest, 1845) - 680a

34

ragját és boszúját, noha szenvedélyének féktelenségét ismerhette: t. i, mindig jelleme volt, ’s az ma is, az igazság’ szolgáinak, hogy emberi tekintetért Istentől reájok hízott küldöttségöket föl nem áldozzák! De épen ez őszinte bátorlelküségét nem tűrhette a’ büszke fejdelem, ’s a’ bűnt nem önmagában, hanem János’ vakmerőségében kereste , ki személyes méltóságáért nem nézte el köztudomásra jutott czégérességeit. Legnagyobb veszedelme, még pedig önromlásokat megtermő veszedelme az, az elbizott hatalmasoknak, hogy az őket érdeklő, ’s bűnös elmerülésükből felrettentő igazságot nem szenvedhetvén, ennek hű sáfárjait feláldozzák; azt hívén, hogyha a’ jót ’s igazat hirdető ajkak elhalnak, magát a’ szív’ inélyi- ben is nyilvánuló igazságot kiolthatják! Ekként esett áldozatul a’ pusztában kiáltó, Herodes és Her odias' boszújának; Flavias József szerint pedig a’ népben keletkezett mozgalmak miatt, mi utolsó ürügyül szolgálhatott megölésére. Tetemeit hű tanítványai adták át a’ halál’ álmának. így múlt ki keresztelő sz. János, kiről még Flavius József is dicsérettel emlékezik, ’s kiről Jézus bizonyságot tett: „bizony, mondom nektek, nem támadott az asszonyi szülöttek között jelesebb keresztelő JánosnálTanítványai Jézus’ követői lettek ; noha többen közülök nem fogván fel nagy