Szilasy János: A lelkipásztorság tudománya 1. kötet (Buda, 1842) - 24.200a

magában; főleg ha a’ beszéd’ szómértékének (numerus) eszközlésére különös gond fordittatik. Ha a’ szómértéket egy kévéssé tágasabb értelemben veszsziik: magában foglalja az a’ szép hangot (euphonia), melly részint az egyes szavak’választásától, részint az egyenest vagy kevés távolságra egymás után következők’ összekötésétől függ; azután magában foglalja a’ beszéd’ tagjainak alkalmas és kölcsönös irányosságát, valamint a’ beszéd’ részeinek könnyű és illő összeköttetését, de még a’szavaknak, mondásoknak és körbeszédeknek kellemes változatosságát is, végre, hogy röviden mindent kimondjunk, a’ beszéd’ alkalmas kezdetét, illő folytatását és helyes befejezését. Ki egyébiránt előadásában az illő szómértéket meg akarja tartani; annak a’ jobb írókat szorgosan és figyelmesen kell olvasnia, és ugyanezt nem csak szemmel, gondolattal és mintegy magában, hanem fön-szóval és mintegy szónoki hangon is szükséges tennie.

Elvégre mi az előadást beszédtudományilag (rhetorice) illeti: az előadásnak méltósággal teljesnek és komolynak kell lennie. Az előadás’ méltóságát szemmel tartamija a’ lelkipásztor, ha soha meg nem feledkezik arról, mit kell ’s mit illő mondania és Írnia. Az előadás’ méltósága ellen pedig azon esetre vétkezik, ha vagy trágár (obscoenus) szavakkal, méltatlan kifejezésekkel, a’ köznéptől kölcsönözött példabeszédekkel és különféle gyermekes kiejtésekkel él; vagy fellengős, mesterkélt, édeskés és a’ föbbren- dííek’ társalkodásából vett szólásmódokat használ. Komolysággal továbbá akkor bír az előadás, ha olly szavakat és mondásokat választ a’ lelkipásztor, mellyekből kiki láthassa, hogy nagy dologról vagyon szó. E’ végett hasznos leszen az erő-nélküli kifejezéseket erősebbekkel fölcserélni; jó leszen a’ kérdésben forgó dolgot nagyító szavakkal élni; tanácsos leszen a’ szavakat úgy elhelyezni, hogy nagyobb erőt és hatást mutassanak; és így ahoz képest, mint a’ lelkipásztor a’ tárgyat nagyítni vagy kicsinyítni