Síkos István: Néhai nemes és nemzetes Bodzai Rozália asszonynak ... Szakonyi Mátyás ... élete drága felének ... utolsó beszédje, mellyet ... előadott Sikos Isvtán (Weszprém, 1803) - 11.131.11

I

Barátom fir ’s bánataim e’ miatt fzörnyek ’s

nagyok,

RefzketŐ nyelvét emelé ’s így rebegte fzavait, Az alatt,hogy halál-hideg rázta minden tagjait:

Elet, rövid elet, napoknak hívfága,

Oh de megjádzaítál ifjúság’ virága!

Mikor a’ Reményfég ragyogna felettem, Akkor a’ halálnak tsúfult tsúfja lettem.

Szívem tfendes vala, napom kiderüle,

S véletlen a’ mély gyáfz mélyjébe merüle.

Midőn életemnek koftolnám örömét,

A’ halás tolja rám megfojtó ürömét.

Mikor itt-lételem már többért fzükséges Lett volna, maradnom mólt nem lehetféges.

Itt egy kegyes Férjet hozok bö firásra;

Ott egy édes Anya kezd nagy jajgatásra.

Itt' egy másod’ anyám epeked’ fzívében; Ipám Napam áléi kelerüségében.

Itt egy pitziny árva, árvább az árvánál, Elhagyva nyavalyog fzülője ágyánál.

Megreped a’ fzívem ennyi búkat érvén , Rövid napjaimmal ezeket megmérvén.

Igaz, hogy a’ Halál e’ gombönn el nem múl, Mert halhatatlanfág van a’ koporfón túl;

De mért nem vettek-el előbb a’ Végzések, Ne volnának érttem annyi könnyezések?

De nem zúgolódom, látom nyílik az ég,

’S e’ villámlotta-meg mire-való e’ vég.

Tsak a’ megválásnak zúzó faggatása,

Ne gyötörné fzívem’, könnyűlne múlása.

De tépi belfómet halálos fájdalom,

Rövidre kell vennem zokogó bús dalom’.

Jőjjetek-el immár végfo öleiéire,

’S tegyétek-le ofztán teftem’ pihenésre.

Te lépj elsöbcn-is közellb, életem gyáfzos Feley Kit tudom a’ vérző bánat mind velőkig élt ele.

Te

tn