Ángyán János: Halotti predikátziókra való rajzolatok (Pest, 1816) - 10.361

XXVIII.

Kötelességünk - az Istent akkor is ditsöit teáit mikor a’ mi Szerelmeseink meghalnak.

Sz, Letzte, i, Tim. I: 17. Az öéökhévaló Királynak, a’halhatatlan, láthatatlan, egyedül bölts Istennek, tisztesség légyen, és ditsösseg örökkön örökké.

A’ jóltévő kezeltet tsókolni — a’ jóltévőt ditsérni és áldani, igen könnyű és természetes dolog: de a’ dorgáló, a fenyitö vesz-! szót tsókolni, a’ nyomorgatot áldani , nehéz és természettel ellenkező dolognak tettzik. — így az Istent akkor ditsőiteni , — mikor dolgaink jól tojnak nem igen nehéz, hanem akkor is megmaradni ezen érzésben , mikor azok ellenkezőkre változnak , ez már nem könnyű — Mikor p. o. valaki által élő gyermek lesz e’ világra, mikor valaki régennem látott barátját, ismét meglátja, ’s a’ t. akkor önként jö a’ szájrjf — a Háld Istennek —- mondás; de mikor ezektől a’ halál által meg- fosztatunk, akkor— Jaj Istenem! szokott lenni az, a’ mire a’ száj megnyilik , a’ mi pedig békételenséget, paszolkodást 'jelent. •— Pe-* dig - kivált egy Keresztyénnek, a’ ki tudja hogy az Isten valamint szeretetből áld - úgy szeretetböl is dorgál — illyenkor is kötelessége az Isten’ ditsöitése — ekkor is kötelessége, hogy ezt mondja az Apostollal: Ai örökké való Királynak 's a’ t.