Vauge, Gilles: Értekezés a keresztény reménységről a lélek-tsüggedtsége, bizodalmatlansága, és felesleges félelme ellen (Béts, 1820) - 10.025
tusakodna, és -vérrel verétékeznc. Egy leg nagyobb álmélkodásunkra, szereletünkre, és minden kitelhető haladásunkra méltó hozzánk való maga meg alá- zása által, magára vette valamennyi gyarlóságunkat, és nyomorúságunkat, még azokat is. a’ mellyek az ó hatalmához leg méltatlanabbak, de ugyan azért, az ö hozzánk való szeretetéhez leg méltóbbak valónak. A’ mi lelki háborodásunkat, aggódásunkat, és szomorúságunkat, mind magára vállalta, hogy az által meg vigasztalna, meg erősítene minket efféle gyötrelmeinkben, és meg szerezné nekünk az azokkal szent tzélokra élni való mulasztót, egy úttal azáltal arra tanítván bennünket, hogy az efféle, ámbár bajos, és ínséges állapot, a1 leg nagyobb istenes élettel éppen nem ellenkezik. — Éppen azon időben, midőn magát a' keresztfán mennyei Attyának fel áldozta, az az : midőn az Attyának , hozzá vonzó szeretetének, és engedelmességének leg nagyobb jelét adta, éppen akkor, midőn az Attyátol a’viszon- tag hozzá , mint egyetlen egy fiához viselő szerete* tének, és benne való gyönyörködésének leg nyil- vánságosabl* jeleit várhatni látszott, éppen ezen idő pontban akarta magát el hagyattatni szerelmes Attyátol, az isteni igazságnak egész terhét, és szentségének könyörületlen keménységét lelkében viselni , és érezni kívánván, hozzá nagy szóval fel kiáltván. „Én Istenem , én Istenem ! miért hagytál el engem a).” Melly panasza nem annyira maga miatt, mint föképen azon okból történe, hogy bennünket figyelmetessé tenne kínszenvedéseinek nagyságára, és Attyának eránta való engesztelhetetlen keménységére , és hogy nékünk be bizonyítaná , hogy az Attya által való el hagyatása minden szenvedéseit felyül haladta, és hogy minden kínjainál nagyobb volt, mint hogy tsak ez fakaszthatta végtére ötét az Attya 247 a) Matt. 27, 46.
