Kánonjog 19. (2017)
TANULMÁNYOK - Kuminetz Géza: A zsolozsma jelentősége az Egyház életében
54 Kuminetz Géza A belső ima, mint az imádkozás lelke, tulajdonképp a Mester közelében levés, a Tőle való tanulás és inspiráció kapás fóruma. E nélkül minden imagyakorlat halott, meddő szokás. Az igazi imádság maga a beszélő hit, melyhez ugyanakkor természetesen kell a komoly és rendszeres gyakorlata az imádságnak.43 Az ima természetesen, nem csak Isten dicsérete, hanem önmagunkkal való találkozás is; fórum, ahol tájékozódunk, erőt gyűjtünk, ahol a veszély idején menedéket találunk, de semmiképp sem menekülés a valóság elől. Olyan fórum, ahol tudatosulnak az érzéseink, a vágyaink, a gondolataink. Az a hely, állapot, ahol megkondulnak a lét nagy kérdései, ahol meghalljuk a lelkiismeretünk szavát, ahol felelősen mérlegelünk és döntünk. Az imádság olyan belső magatartás, „amelyben az ember mindent levet, ami nem ő, ami mesterkélt, hogy mezítelenül forduljon a Létező felé. És hogy megfürödjék fényében. Lehullik minden álarc, elnémul minden retorika (...). Az imádságban saját történetünket írjuk közvetlenül az Istennel kapcsolatban. Aki egyszer teljesen ki tud kapcsolódni a hétköznapok zavaros, kusza és semmitmondó szálaiból és egészen önmaga tud lenni, az már imádkozik”.44 Egyfajta menetelés ez a jövőbe, ami az egész embert mozgásba hozza.45 A valódi imádság ajándéka az, hogy összeszedetté tesz, ami „nem csupán a szétszóródás ellentéte, hanem a személyiség tulajdonképpeni önmagára ébredése. Áttörés a mélység felé. Szent Benedek szavai szerint habitare secum, megérkezés önmagunkhoz, kikötés önmagunknál. Ilyenkor kioldódunk a kis és a nagy aktivitások sodrásából, és lemerülünk a létezés alapvető céljához, örök rendeltetésünkhöz, lelkünk titokzatos mélypontjához (fundus animi), fölszabadulunk attól, hogy a dolgok birtokoljanak bennünket. És ha ebben a mélységben vagy ebből a mélységből fordulunk a konkrét dolgok felé, itt kapják meg azt a helyet, amelyik Isten előtt illeti meg őket. Ez tulajdonképpen az összeszedettség: Isten jelenlétében imádkozunk. Szeretete betölt és atmoszférát jelent életünk számára, keresztülcseng az épp soron levő tennivalókon; nem engedi, hogy elveszítsük magunkat az aktuális tennivalókban.46 Annak tudatában tart bennünket, hogy amit pillanatnyilag teszünk, nem az a döntő. A felszínes összeszedettség az imádság tartalmára figyel (amit mondunk), a további haladást az jelenti, amikor imádság közben Istenre figyelünk (akinek mondjuk), a távoli Istenre. (...) A végső összeszedettség akkor következik be, amikor a lélek mélyén jelen lévő és valamiképpen megtapasztalható Isten vonja magához figyelmünket. Amikor elindulunk az imádság útján, azt gondoljuk, hogy annak lényege a beszéd. Később módosítjuk ezt a felfogásunkat, s úgy gondoljuk, hogy lényege a hallgatás. Amikor a csúcsra érkezünk, már tudjuk, hogy lényege az odafigyelés”.47 43 Vö. HALÁSZ P., Krisztus él énbennem, 23-24. 44 Vö. HALÁSZ P., Krisztus él énbennem, 193. 45 Vö. HALÁSZ P., Krisztus él énbennem, 194. 46 Megjegyezzük, hogy ugyanakkor a tényleges tevékenységünket önfeledten, odaadottan kell végeznünk. Az imádságos háttér ajándéka az egyszerre sokfelé figyelni tudás. Nevezhetjük ezt - Brandenstein Béla nyomán - a teljes tudat éberségének. 47 Vö. HALÁSZ, P., Krisztus él énbennem, 204-205.
