Kánonjog 19. (2017)
TANULMÁNYOK - Kuminetz Géza: A zsolozsma jelentősége az Egyház életében
A ZSOLOZSMA JELENTŐSÉGE AZ EGYHÁZ ÉLETÉBEN 45 tott, közös, énekes, drámai szerkezetű és fixált imádság, akkor is, ha valaki egyedül imádkozza.14 A zsolozsma, mint az Egyház hivatalos imája, liturgiájának szerves része emlékezteti végül a híveket is arra, hogy az Egyház alapvetően imádkozó közösség, innen nyeri látását, nem pusztán a tanbeli tisztaságból, hanem az imában szemlélt Krisztustól, aki maga az Út, az Igazság és az Elet. Krisztus az, akit imádunk, és Krisztus az, aki állandóan tanit minket az imára, imádásra. Az ima tehát - egyéni és közös - szükségszerű iskolája az emberré, a krisztusi emberré válásunknak és megmaradásunknak. Ha az imát jól végezzük, akkor az számunkra az egyik, hacsak nem a legnagyobb személyiségformáló erő. I. Az Egyház, mint imádkozó közösség 1. Előzetes megjegyzések az Egyházról A Krisztus alapította közösségnek, vagyis az Egyháznak tulajdonképp az a feladata, hogy folytassa alapítójának megkezdett és bevégzett művét. Vagyis legyen a lelkek üdvösségének szolgálója, legyen a megváltás jó hírének meghirdetője és a megváltás müvébe emberek bekapcsolója. Úgy is fogalmazhatjuk, hogy ennek a hierarchikusan rendezett alkotmányos társaságnak folytatnia kell Krisztus prófétai (tanítói), főpapi (megszentelői) és királyi (kormányzói) küldetését. Megkülönböztetjük e három, vagy talán hármas-egy küldetését az Egyháznak, illetve a krisztusi életmű talán ezekkel a fogalmakkal fejezhető ki a legtalálóbban, és egymásra teljességgel vissza se vezethetők, ám mindegyik végül is az Isten tiszteletére és az ember megszentelésére irányul. Az Egyház tehát olyan közösség, amely „nem azonosítható egyszerűen a hívek összességével, még kevésbé a választottak összességével. Akkor sem volna helyes az egyházfogalmunk, ha csupán az egyházi intézmények és üdvösségszerző eszközök foglalatának tekintenénk. Az Egyház jelenti a közöttünk tovább élő misztikus Krisztust, azaz a Krisztus megváltói tettéből és akaratából fakadó szentségi rendet, mely fokozatosan épül bele a lelkekbe. Tehát nem azonos a hivek összegével, hanem logikailag mindig előbb van, mint a tagok és azoktól független. Azok a lelkek, akiket Krisztus beépít saját misztikus testébe, egy magasabb létrendbe lépnek át: lelkűkben Krisztus vonásai rajzolódnak ki s arra hivatottak, hogy egyazon lélek, a Szentlélek járja át és kapcsolja össze őket és valamennyien egyazon isteni természet részesei legyenek (consortium divinae naturae). Ezzel az ontológiai bekapcsolással szemben, mely Krisztusból indul ki (a jelen üdvrendben minden kegyelem Krisztus kegyelme), az egyes híveknek is törekedniük kell, hogy mindig mélyebben kapcsolódjanak bele Krisztusba az etikai-pszichikai rendben. Annyit jelent ez, hogy a Krisztus-arcot, melyet az ontológiai-kegyelmi közlés lelkűkbe vésett, tudatos életükön és magatartásukon is ki kell vésniük s abba az isteni természetbe, mely lelkűket egy más létrendbe emelte, képességeikkel és cselekedete14 Vö. DOBSZAY, L., A zsolozsma, 7-8.
