Kánonjog 17. (2015)
KÖNYVSZEMLE
KÖNYVSZEMLE 125 előmozdítva ezzel mind a IV. Lateráni Zsinat (1215), jóval később pedig a Trienti Zsinat (1545-1563) egyértelmű megfogalmazásait és azok nyomán, a pasztorális gyakorlatban felmerülő új problémák megoldásának alapelveit. Ezeket jól látjuk az egyes pápák és különösen a Sacra Congregatio de Propaganda Fide korábbi rendelkezéseiben, melyeknek az eredményei bekerültek a XV. Benedek pápa által kihirdetett első Codex iuris canonici-be (1917). Mind a II. Vatikáni Zsinat (1962-1965), mind Boldog VI. Pál ( 1963-1978) és Szent II. János Pál ( 1978-2005) pápák jelentős állásfoglalásokat adtak ki, folyamatosan szem előtt tartva az egyedüli vonatkoztatási pontot: Krisztust. Éppen ezért, nem véletlen, hogy a teológiai és kánonjogi kategóriákban biztosan mozgó, a forrásokat és az Egyház intézményes gyakorlatát, de egyúttal a kortárs pasztorális problémákat kellőképpen ismerő szakértők tollából több, kiegyensúlyozott és mértékadó elemzés született az elmúlt év folyamán. Ezek között is meghatározó helyet tölt be aNicolás Alvarez de las Asturias, madridi professzor (Universidad San Dámaso) által szerkesztett kötet, amely az „Egészségben és betegségben” cimet viseli, utalva az érvényesen megkötött házasság felbonthatatlanságára. A gyűjteményes mű a spanyol nyelvterület téma szerint legelmélyültebb szakértőinek írásait gyűjti össze, az „irgalmasság és igazságosság” kérdéskörére felfűzve azokat. A bevezetőben Nicolás ÁLVAREZ DE LAS ASTURIAS a már említett III. Rendkívüli Püspöki Szinódus záródokumentumából indul ki, amely tematikusán mintegy előkészítője volt a 2015 októberében Rómában összeülő rendes szinódusnak. Itt a Szerző rögzíti, hogy az irgalmasság elválaszthatatlan az igazságosságtól, és az utóbbinak az Egyház életében Krisztus igazságát kell tükröznie (pp. 11-16). Luis Sánchez NAVARRO, az Universidad San Dámaso újszövetségi szentírástudomány professzora, radikálisan teszi fel tanulmányában a kérdést „Összeegyeztethetetlen-e az irgalmasság és az igazságosság?” (17-42). Nem vonható kétségbe, hogy az Atya akaratának a követése egyet jelent az irgalmasság erényének gyakorlásával (Lk 6,36), amelynek nem a könyörtelen bírálatra, hanem a megbocsátásra kell irányulnia (p. 18). Azonban ez azt is jelenti, hogy az irgalmasság gyakorlásának igazságosnak is kell lennie, ill. az igazságszolgáltatásnak pedig irgalmasnak. Ez az, amire az Egyház bűnbánati fegyelme ráépült, amely a megbocsátással a megtérést és az üdvösséget szolgálja, nem pedig a bűnben való megmaradást. Nicolás ÁLVAREZ DE LAS ASTURIAS kánonjogtörténészként mindezek után összefoglalja a kérdéskör kétezer év alatt felhalmozott egyházfegyelmi tapasztalatát (pp. 43-74). A tanulmány visszatérő gondolata a hitletétemény minden korokban és minden kultúrkörben történő megőrzése, amelyet a kortárs egyházfegyelmi rendelkezések hivatottak biztosítani. Ennek őre Szt. Péter mindenkori utóda, ezt szolgálja a teológia tudományának a Krisztushoz hű művelése, és ezáltal képes az Egyház megszentelni a kortárs társadalmat, bármilyen irányzatok uralkodjanak is körülötte. Felhívja a figyelmet Szerző az ún. „tanbeli fejlődésre”, ami azonban nem új tanítást kell, hogy jelentsen, hanem a hitletéteményhez történő ragaszkodással, az igazságot soha szem elől nem tévesztve, a kor és a társadalom kérdésére adott konkrét választ, amely a lelkek üdvösségét szolgálja (pp. 56-57). Minden bi
