Kánonjog 17. (2015)
KÖNYVSZEMLE
Könyvszemle 121 tőséggel bír a Traditio Apostolica (3. század eleje) elemzése a szent rendre való alkalmasság, az egyes fokozatok és azok kiszolgáltatása terén (pp. 100-110), ahogy néhány korai zsinat fegyelmi rendelkezéseinek összefoglalása, beleértve az Elvirái Zsinatot (pp. 127-131). Ez utóbbi kapcsán meg kell jegyeznünk, hogy a műben szereplő 306-os évszám a kutatás jelenlegi állása alapján pontatlan. A legutóbbi szövegkritikai vizsgálatok az Elvirái Zsinat hagyományos 300 körüli dátumát inkább 300 előtti időre teszik, sőt magának a zsinatnak a szövegét 3. század második felében zajló több partikuláris zsinat kompilációjának tartják (vő. Szuromi, Sz.A., The paleo-Christian characteristics of the Catholic priesthood and their effect on Medieval [9,h-12,h century] structures of priestly formation, in Studia Canonica 47 [2013] 467-478). A harmadik egység a 4-8. századi keleti hagyományt tekinti át, melyben hangsúlyos szerepet kap a Constitutiones Apostolicae (381 után) összehasonlító szövegkritikai elemzése (pp. 157-161). A fejezetet a szent rend karakterének keleti forrásokon nyugvó jellegzetességei összegzése zárja (pp. 181-182). A negyedik rész áttér a nyugati teológia és fegyelem leírására, amelyet a 4-6. század közötti időszakra tekintettel mutat be a Szerző. Itt is impozáns mind a pápai, mind a patrisztikus eredetű források tartalmi összegzésének összehasonlító felvonultatása (pp. 183-225), akik közül a legterjedelmesebb szakasz természetesen Szt. Ágoston (t 430) írásainak szisztematikus vizsgálatára irányul (pp. 198-211), de nem felejtkezik el a Szerző a Statuta Ecclesiae Antiqua (442 és 506 között) megemlítéséről sem (pp. 214-215). Az ötödik fejezet érdekessége a középkori egyház és a skolasztika koncepciójának olyan koherens bemutatása, amely a különböző forrásokon túl, képes a kortárs teológia érveket, az egyes szerzők különböző megközelítése ellenére, harmóniába rendezni, így az érett középkor teológiai felfogásáról egy letisztult és egységes képet nyújtani az olvasó számára, miközben végigtekinti a szent rend értelmezése terén maradandó meglátást kifejtő minden egyes szerző munkáját (pp. 227-284). A Trienti Zsinat (1545-1563) tanítását bemutató hatodik fejezet a reformáció által felvetett kritikus kérdések elemzésével kerül bevezetésre (pp. 285-295), amelyet az egyetemes zsinat állásfoglalásának szisztematikus, és az előző fejezetekben megjelenő források érveivel támaszt alá a Szerző. Már itt megmutatkozik Jean-Claude Pompanon azon módszere, hogy értelmezései tanbeli megvilágításához az Enchiridion symbolorum, definitionum et declarationum de rebus fidei et morum (ed. Denzinger, H. - Schönmetzer, A., Freiburg 1976.36) megfelelő helyeit tünteti fel (pp. 296-312). Az I. és II. Vatikáni Zsinat (1869-1870; 1962-1965) - a történelmi hűséget, azaz a két egyetemes zsinat szerkezeti összetartozását nyomatékosan kihangsúlyozva - egy fejezetben kap helyet, melyben az Enchiridion symbolorum forráshivatkozásai adják meg a mértékadó eligazítást az Egyház normatív tanításának helyes értelmezéséhez (pp. 313-362). Külön érdekessége ennek a fejezetnek XII. Piusz pápa ( 1939-1958) szerepének a kiemelése (pp. 330-338), mint akinek tevékenysége elengedhetetlen részét képezte a II. Vatikáni Zsinatot lehetővé tevő, egyházi tan- és fegyelembeli hagyományon nyugvó reformfolyamatnak. Valójában az ezt követő terjedelmes - befejező - nyolcadik fejezet foglalja szisztematikus egységbe a kötet korábbi egységeiben tárgyalt gazdag forrásanyagot a szent rend teológiai meggyőződéséről,
