Kánonjog 17. (2015)
TANULMÁNYOK - Franco Anelli: Az egyetem, az új humanizmus és a tudás egysége
AZ EGYETEM, AZ ÚJ HUMANIZMUS ÉS A TUDÁS EGYSÉGE 9 közötti” szabad dialógus (cross fertilization), valamint a „tudomány és társadalom közötti párbeszéd”. Azokat a jogos igényeket, amelyek a magasan specializált képzést, felkészítést, szakmai továbbképzést kérik számon, az egyetemi képzés más szakaszaiban kell kielégíteni: a mesterképzés bizonyos szegmenseiben, a felnőttképzésben, a doktori képzésben és a továbbképzés más területein. Mindenesetre a megoldás nem lehet az, hogy átalakítjuk az egyetemeket szakmai főiskolákká, ahol nem figyelnek az egészre és a biztos fogalmi alapokra; vagy olyan kutatóintézetekké, amelyek teljes mértékben a vállalkozások és piacok igényeit szolgálják ki. Komoly erőfeszítést igényel, hogy konstruktív módon ellenálljunk e tendenciának, s ebben a katolikus egyetemeknek komoly szerepe lehet speciális identitásuk és történelmük révén. Ha propozitív módon gondolkodunk, kulturális vitát kell nyitnunk, hogy hangsúlyozzuk: ma még inkább szükség van kutatói közösségekre, amelyekben az emberi értelmet szabadon és szélesen értelmezve művelheti az ember. II. AZ EGYETEM A POSZTMODERN EURÓPÁBAN Hogyan helyezkedik el az egyetemről alkotott elképzelés a jelen Európában? Milyen erőt merít ez az európai egyetem hagyományából? És hogyan alakul nevelői és kutatói felelősségünk a posztmodem kor jelen követelményei között? Ahhoz, hogy megpróbáljunk válaszolni e kérdésekre, úgy vélem nem lesz haszontalan, ha felidézünk bizonyos koordinátákat, amelyek között tevékenykedünk. Amikor 1929-ben Sigmund Freud megírta Rossz közérzet a kultúrában című tanulmányát,2 arra igyekezett ráirányítani a figyelmet, ami a véleménye szerint a civilizált ember alapállása. Ez az alapfeltétel változatlanul fennáll, s a modem kor emberképe és társadalmi szokásai csak még jobban kiemelték. Freud szerint a civilizáció alapja az „impulzusok megfékezése” mivel „a civilizált ember felcserélte boldogság-lehetőségei egy részét egy kevés biztonságra”. Ő ezt az átmenetet úgy írja le, mint a „realizmus elve” térhódítását. Ennek az entellektüelnek a látásmódja szerint, aki nem keresztény emberképet valló gondolkodókból vagy a katolikus társadalmi tanításból merített ihletet, a rend, a rendezett társadalom vívmányként tűnt fel. Ezek jelentik a medret, amelyben tovafolyhat a normák és a szabályok gátjai között az, amit Freud - vitatható módon - azonosít a szabadsággal, vagyis az egyéni ösztönök spontán és közvetlen kitörései. Freud folytatja okfejtését a rend és szabadság kapcsolatáról azzal, hogy ha ezt a kapcsolatot megzavarják, az nem csak az egyes emberben, hanem a közösségben is negatív hatást vált ki. Ma azon a földrészen, ahol Freud majd’ egy évszázada megfogalmazta nézeteit, az egyéni szabadság gondolata (amelynek elterjedéséhez a bécsi gondolkodó is hozzájárult) egyre inkább elszakad a felelősség kötelmeitől a személy és a társadalom vonatkozásában: odavesznek a kötelezettségek, és helyette a szabadság lesz 2 Az írás egy évvel később jelent meg Bécsben.
