Kánonjog 15. (2013)

TANULMÁNYOK - Kuminetz Géza: A katolikus lelkipásztor ökumenikus érzékenysége és kánonjogi garanciái

A KATOLIKUS LELKIPÁSZTOR ÖKUMENIKUS ÉRZÉKENYSÉGE ÉS KÁNONJOGI GARANCIÁI 51

tagadása, többnyire azok alkalmatlansága, vagy botrányos életmódja miatt. így szakadtak ki és le az eredetileg egy egyházról/ból az egyes közösségek. Később aztán ezek a közösségek is tovább darabolódhatnak, hasonló megfontolásokból, illetve ma már elvileg úgy is keletkezhet krisztushívő közösség, hogy nem valamely konkrét létező egyház vagy egyházi közösségből válnak ki, hanem alapítóik Krisztus bizonyos tanaira hivatkozva alapítják meg azt. Krisztus parancsai ugyanis ma már az emberiség köztudatának részét képezik; a tanaival való ismerkedés nem kíván szükségképp vallási közösséget. A Lélek ott fúj, ahol akar és Isten igéje sok-sok ember szívébe eltalál és ott lakást vehet.

Akik azonban valóban az igaz Krisztustól akarnak tanulni, s Vele a legteljesebb szeretetközösségre lépni, akik tényleg fel akarják fogni és életre akaiják váltani teljes örökségét, előbb-vagy utóbb konfrontálódnak az egység krisztusi parancsával és az ilyen egység fájdalmas hiányával. Olvassuk az írásban: egy a hit, egy a keresztség, egy a Lélek, s a Jézus Krisztus; egy akol és egy pásztor; a tanításból egy iota sem veszhet el. Ott van nekik Mózes és a próféták, vagyis az ép és élő hagyomány. S keresni kezdik okait, az ismét egységre lépés lehetőségeit.

A megoldás kulcsa Krisztus hiteles ikonjának, arcának felfedezése és meghódolás előtte. De miképp tekinthetünk Krisztus alakjára? Egyáltalán, minek tartották őt a századok során? Voltak, akik amolyan kultúr-optimistának, világbarátnak, lágyszívű dogmátlan bölcsnek alakját látták csak benne. Mások a világtagadót, a minden kulturális tevékenységet elátkozó sötét prófétát látták benne. A szocialisták csak társadalmi reformernek, forradalmárnak, a korabeli proletár-mozgalom vezérének és vértanújának tekintik. A nacionalisták csak az erős egyéniségű, zseniális árját és heroikus népvezért fedezik fel benne. A romantikus életfelfogásúak amolyan szimpatikus regényhősnek vélik, költői szabadsággal és felelőtlenséggel ruházzák fel. De nem hiányoznak azok sem, akik pszichopatológiai esetnek, vagyis eszelős őrültnek minősítik személyiségét; ehhez hasonló azok véleménye, akik látnoknak, rajongónak, misztikus elragadtatásban élőnek megtestesüléseként gondolnak rá. Vannak, akik csak mítosznak, kitalálásnak tekintik, eszmévé zsugorítják. Ezek közül egyik sem az igazi Krisztus, de hasonló vonásai nyilván vannak. Alakja megközelítéséhez további támpont az, hogy a személyi érésünk, ahogy idősödünk, miképp láttatja őt: „Húszéves korában az ember racionalista. Bízik az elme és a dialektika mindenhatóságában, és éppen ezért, ha jobb lélek lakik benne, hajlandó Krisztusban is megbecsülni a tanítót. Harmincéves korában - mindig az ember életútjának átlagállomásairól szólok - jő a megemberesedés, a teljesedés vágya, és akkor sokan rátalálnak Krisztusra, a nagy átalakítóra és királyra. S csak az élet felén túl, úgy negyvenéves kora körül és még később ébred az ember a tulajdon megélés megrázó erejével bűntudatra; és akkor kezdi lelke legmélyéből áhítani és érteni Krisztusban a megváltót. Mindez azonban csíraszerűen már éled a tizenöt éves kortól kezdve, és ezért amikor a belső ütközések, problémák és válságok először alig hallhatóan kopogtatnak, legalább sejtésszerűen kezdi keresni és megbecsülni Krisztust, a papot”.4

SCHÜTZ a., Krisztus, Budapest 1944. 176.