Kánonjog 15. (2013)
TANULMÁNYOK - Kuminetz Géza: A katolikus lelkipásztor ökumenikus érzékenysége és kánonjogi garanciái
50 KuMiNETZ Géza másokat ezzel a lépéssel. Itt minden rendező elv és cselekvési eszme megtalálható. Itt nincs olyan irányzat, mely - ha emberi és isteni tartalma van - valahol ne érintkeznék a katolicitással, s nincs olyan irányzat, mely teljesen kimerítené.1 Erre az állandó dialógusra és tanúságtevésre készteti a katolikus egyházat maga az Úrtól kapott küldetés is: menjetek el az egész világra, s tanítsátok meg mindarra, amit parancsoltam nektek. Krisztus Urunk nem lelte örömét a kényszerben, értelmes meghajlást vár - értelmeset, szívből jövőt, azaz lelkiismeret szerintit. Ám azt is tudjuk a lelkiismeretről, hogy bár az egyén számára az ítélkezés, vagyis a helyesnek vagy hamisnak tartás legfőbb szubjektív normája, de nem tévedhetetlen, azaz állandó nevelésre szorul, éberségre, az igazság keresésére kell sarkallnia. Az igazság megismerésének vágya, s a felismert igazsághoz való föltétien ragaszkodás űzi ajóakaratú embereket is. A Krisztustól kapott küldetés hitelét ugyanakkor jelentősen rontja a krisztushívők megosztottsága, vagyis az egység hiánya, amiért ugyancsak maga Krisztus urunk imádkozott. Hogyan is lett ez a töredezés, hiszen amikor az apostolok elindultak az egész világra, még lényegében egyek voltak mindannak tanításában, amit az Úr nekik parancsolt? A vallás dolga főleg érveken, s nem pusztán tudományos bizonyítékokon nyugszik. Épp azért, mert a szabadságot tartja tiszteletben, a felelős utána gondolást, a mindenek megvizsgálásának készségét, mely aztán az igazat tartja meg. Innen érthető tehát, hogy minden ember, minden nemzedék vagy nép, mely kapcsolatba kerül a krisztusi gondolattal, választás és döntés előtt áll, s ezzel óhatatlanul együtt jár a tévedés, a rosszul értés, az üzenetben való válogatás lehetősége is. Testvéri figyelmeztetés esetén is ott a sértődés, a kellő önkritika hiányának az eshetősége. No és a hatalmi helyzettel való visszaélés lehetőségével is számolni kel a történelem tanúsága szerint. Tudjuk ugyanis, hogy a legnemesebb eszmék is, ha történelmi eszmékké lesznek, vagyis hogyha a hatalom kezébe kerülnek megvalósítás végett, akkor azokhoz óhatatlanul tapad valami a kegyetlenségből.2 Nem mellékes ugyanakkor a vallás dolgában a szokás, a megszokás sem, amely mintegy elmechanizálja a vallási életet, s a vallásra vonatkozó felelős gondolkodást nyomorítja meg. A keresztény egzisztencia azonban nem a megszokás kényelmére, hanem a felfedezendő és megvalósítandó igazságra alapozódik. A hitnek, reménynek és szeretetnek mintegy naponta kell megszületnie, újjá kell születnie. Nem nehéz tehát belátni, hogy sok dolog veszélyezteti a Krisztus által óhajtott egységet, egészen a világ végéig, minthogy Krisztus nem ígért földi egyházának bűntelenséget, sőt, az emberi okosság mindenben helyesen mérlegelő és döntő karizmájával sem ruházta fel.3 A szakadások okai: vagy a hittartalom egymásnak ellentmondó értelmezése, rövidítése, vagy idegen, vele nem összeegyeztethető elemek hozzáadása; vagy pedig a törvényes pásztoroknak való engedelmesség meg1 Vö. SÍK S., A katolikus irodalom problémájához, in SÍK S., Kereszténység és irodalom. Válogatott írások, Budapest 1989. 218. 2 Vö. NOSZLOPI L., A világnézetek lélektana, Budapest 1937. 100. 3 Vö. HORVÁTH S., A pápaság mint a vándoregyház világossága és erőssége, in HORVÁTH S., Hitvédelmi tanulmányok, Budapest 1943. 23-24.
