Kánonjog 14. (2012)
TANULMÁNYOK - Ujházi Lóránd: A valláskülönbség házassági akadályának létjogosultsága és aktualitása napjainkban
78 Újházi Lóránd 1. A felmentés megadására jogosult hatóság és a felmentéshez kapcsolódó gyakorlati kérdések A felmentés megadásának lehetősége a hatályos jogban főszabály szerint már nincs fenntartva az Apostoli Szentszéknek. Korábban a CIC (1917) a sürgető szükséget és a halálveszélyt (vő. CIC [1917] 1043-1044. kk.), illetve azt a helyzetet, mikor minden elő volt készítve a házasságra (vő. CIC [1917] 1045. kán.) leszámítva, a felmentés megadásának jogát a Szentszéknek tartotta fenn (CIC [1917] 1040. kán.). Egyes területeken azonban, tekintettel a helyi körülményekrea Szentszék a helyi egyházi hierarchia számára felhatalmazást biztosított a felmentés megadására. Az ilyen felhatalmazás biztosítása a missziós területeken volt a legtipikusabb. A Szent Hitterjesztési Kongregáció az apostoli vikáriusokat és apostoli prefektusokat általában öt évre felhatalmazta arra, hogy amikor a kánoni feltételek teljesülnek, illetékességük személyi és területei határai között felmentést adjanak a valláskülönbség házassági akadálya alól. A felmentést megadására feljogosító szentszéki leírat sok esetben, az általános követelmények megléte mellett egyéb feltételeket is előírt. így például, a valláskülönbség olyan eseteiben, mikor a nem keresztény fél muzulmán vagy izraelita hitű volt, az általános előírásokon túl, még azt is feltételül szabták, hogy megállapítható legyen a többnejüség veszélyének kizárása.43 Az Egyesült Államokban, a negyvenes években lehetőséget biztosított a Szentszék arra, hogy a helyi püspökök felmentést adjanak a valláskülönbség házassági akadálya alól. Ugyanakkor a felmenthető személyek köre a szentszéki intézkedésekben nem volt egységes. Amíg az első 1918-as intézkedés lehetővé tette a felmentés megadását izraelita és muzulmán hitűek esetében is, addig 1923-ben e két esetben a Szentszék kivételt tett és a felmentés megadásának jogát megvonta. Majd 1946-ban ismét változattak a felmentés megadhatóságának körén, és bár az iszlám hitűek vonatkozásában nem, de az izraeliták - akár vallásukat gyakorlók, akár nem - tekintetében ismét biztosították a helyi püspökök számára a felmentés megadásának lehetőségét.44 A felmentés tekintetében egyetemes és átfogó változtatást VI. Pál Pastorale munus kezdetű motu proprioja eredményezett. A motu proprio minden megyéspüspöknek biztosította a valláskülönbség akadálya alóli felmentés megadásának jogát.45 Az új CIC szerint, mivel az akadály nem fenntartott, már nemcsak a megyéspüspök, hanem általában az ordinárius is megadhatja a felmentést (1078. kán.). Sürgető halálveszélyben, ha a helyi ordináriust nem lehet elérni, a plébános vagy a házasságnál közreműködő pap vagy diakónus is megadhatja a felmentést (1079. kán. 2. § ). Hasonlóképp, ha már minden elő van készítve a házasságkötéshez, és az súlyos baj nélkül nem halasztható el, a felmentést megadhatja a plébános vagy a közreműködésre felhatalmazható pap vagy diakónus is (1080. kán. 1. §). 43 HILLING, L., Die neuen Missions Fakultäten der Propaganda Kongregation vom Jahre 1920, in Archiv fiir katolisches Kirchenrecht 93 (1924) 63-65. 44 Vö. CLORAN, O, M., Previews and Practical Cases on Marriage — Preliminaries and Impediments, Milwaukee 1960. 254-255. 45 PAULUS VI, Motu prop. Pastorale munus (30 nov. 1963): AAS 56 (1964) 8, nn. 20-21.
