Kánonjog 13. (2011)
TANULMÁNYOK - Erdő Péter: A bűn és a bűncselekmény - Két alapvető fogalom viszonya az egyházi jog tükrében - II. rész
18 Erdő Péter egyház elvetette. Ezért a szándékosság és a tudatosság nyilvánvalónak látszik. Vagyis a büntetés beáll. Ezt hangsúlyozta - Gelasius pápa döntésére 35 hivatkozva - már Thomas de Vio Cajetanus (OP) bíboros is (1469-1534)36, aki Mohács előtt Magyarországon pápai legátus volt, 1534-ben pedig hivatalos szakvéleményben utasította el VIII. Henrik király válását és újraházasodását. Természetesen a halál beállta előtti bünbánatnak elegendő csupán „valamilyen” jele: ez ilyenkor a bűn- cselekmény jogkövetkezményétől is mentesít ( 1184. k. 1. §). A tilalom tehát nem értelmezhető kiterjesztő vagy rigorista módon (18. k.). Mindenesetre feltűnő, hogy a temetés vonatkozásában a bűn külső jogkövetkezményét és bizonyos egyházi bűncselekmények jogkövetkezményét a törvényhozó hasonlóan kezeli mind a tilalom, mind az attól való mentesülés vonatkozásában. A jog a bűnt magát is a tényállás objektív megvalósulása oldaláról ragadja meg. A lelkűiét, a szándék tekintetében az emberi hatóság vélelmekre van utalva. 3. A bűn szerepe az eg)’házi eljárásjogban A bűn további különleges hatása az egyház jogrendjében az eljárásjogban figyelhető meg. „Az egyház saját és kizárólagos jogon ítélkezik (...) minden bűnös cselekedet ügyében, amennyiben a bűn megállapításáról és egyházi büntetések kiszabásáról van szó” (1401. k. 2. sz.). Az egyház ilyen - a bűnre tekintettel (ratione peccati) fennálló — bírói illetékessége a középkorban kapott különös figyelmet. Természetesen a vezeklési fegyelem, amely a bűnbánat szentségének kiszolgáltatásával függött össze, a legősibb időktől működött az egyházban. Már az első században alkalmazták a közösségből való kizárást mint büntetést (vö. Mt 18,17; 25,30; Róm 16,17; lKor 5,3-11; 2Tessz 3,6-14; ITim 1,20; Tit 3,10). Olyan bűnökért szabták ki ezt, amelyek valamilyen szinten a közösségnek nem csupán a természetfeletti azonosságát sértették, hanem a külső rendjét és tanúságtételét is. Azt azonban, hogy a cselekedet bűnös volta az egyházi hatóság büntetőjogi, sőt eljárásjogi illetékességét alapozza meg, főként a virágzó középkortól kezdve dolgozták ki elméleti formában. Erre a keresztény vallás által meghatározott kultúrájú társadalmakban, olykor a világi hatalommal való illetékességi konfliktusok kapcsán került sor. A cselekedet bűnös volta címén fennálló egyházi illetékesség legmarkánsabb megfogalmazásai III. Ince pápa (1198-1216) korából valók. Különös említésre méltó ennek a pápának a német-római császár megválasztásával kapcsolatban kiadott dokumentuma, mely a választófejedelmek jogát elismeri a császár megvá35 Commonitorium ad Faustum [Commonitorium an Faustus] (a. 493); idézi a Decretum Gratiani alapján: C. 24 q. 1 c. 1: FRIEDBERG I. 966 = JK 622. A szöveg eredeti összefüggéséhez a Henotikonról Gelasius pápa és I. Anastasius bizánci császár közti vita keretében lásd pl. ULLMANN, W., Gelasius I. (492-496). Das Papsttum an der Wende der Spätantike zum Mittelalter (Päpste und Papsttum 18), Stuttgart 1981. 194-198, stb. 36 CaiETANUS S. XYSTI Cardinalis, Summula, Lugduni 1581. 144: adv. Excommunicatio contra haereticos, cap. 1: „Adverte quoque inveniri alium antiquum canonem Gelasii Papae contra haereticos, dicentem, Quicumque in haeresim semel damnatam labitur, eius damnatione seipsum involvit, xxiiij. q. 1. Achatius [C. 24 q. 1 c. 1] (...) Et est canon iste cum duobus capitulis sequentibus directe significans firmitatem et autoritatem sententiae semel promulgatae de aliqua haeresi, est enim tantae efficaciae, ut involvat omnes imitatores.
