Kánonjog 13. (2011)
TANULMÁNYOK - Erdő Péter: A bűn és a bűncselekmény - Két alapvető fogalom viszonya az egyházi jog tükrében - II. rész
A BŰN ÉS A BŰNCSELEKMÉNY 19 lasztására, de a jelölt (pl. hitbeli) alkalmasságának megítélését és így a pápa által el nem ismert személynek tett hűségeskü megengedett és kötelező voltának elbírálását a saját feladatának tekinti’ '. A ratione peccati fennálló egyházi bírói illetékesség talán legvilágosabb kifejtése III. Ince pápának a franciaországi főpapokhoz írt egyik levelében olvasható. Az erőteljes megfogalmazás mögött teológiai érvelés rejlik. Kijelenti, hogy hűbéri kérdésekről nem kíván ítélkezni, viszont döntenie kell a bűnről, melynek megítélése kétségkívül rá tartozik37 38. Erre nem emberi rendelkezés alapján, hanem Istentől kapott hatalmat, hiszen feladatához tartozik bármely keresztényt bármilyen halálos bűn miatt megfeddeni, sőt ha az illető megveti a helyreigazítást, akár egyházi szankcióval kényszeríteni is39. Ennek az állításnak a megalapozására a pápa kifejezetten is hivatkozik az evangéliumra (Mt 18,15), amely szerint: „Ha vétkezik ellened testvéred, menj, fedd meg őt négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet. De ha nem hallgat rád, vigyél magaddal egy vagy két másikat, hogy két vagy három tanú bizonyítsa az ügyet. Ha azokra sem hallgat, mondd meg az egyházközségnek. Ha pedig a közösségre sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos”. Ebből a különleges illetékességi utalásból, a szöveg történeti előzményeinek fényében már kiviláglik a bűn és a bűncselekmény sajátos viszonya a hatályos kánonjog szemléletében. Bár technikailag a két fogalom hangsúlya eltérő, bár a katolikus erkölcs és az egyházi büntetőjog egymástól különböző rendszerek, de az egyház büntetőjogának legitimitását éppen a közösség tanúságtétele tanbeli és morális hitelességének igénye adja: ezt kell a büntető rendelkezéseknek védeniük és erősíteniük, különösen a súlyos, külső cselekmények esetében. ÖSSZEGZÉS A bűn és a bűncselekmény viszonyának teológiai és kánonjogi szempontú áttekintése az alábbi következtetésekre vezet:- Az emberiség történetében sokáig maga a jog világosan szakrális jellegű normarendszer volt, mely az erkölcstől csak történetileg viszonylag későn vált el. így viselkedési szabályok megsértése is legfeljebb súlyosságában, de nem jellegében volt különböző. — A két rendszer elválása nem jelentett merev elkülönülést. A jog igényt tartott az erkölcsi legitimációra. A közhatalom elvileg azt akarta büntetni, amit objektíve, erkölcsileg is rossznak ítéltek, s a közösségre nézve különösen veszélyesnek tekintettek. 37 X 1.6.34 (a. 1202 = POTTHAST 1653): Utrum vero dictum iuramentum sit licitum vel illicitum, et ideo servandum an non servandum, nemo sanae mentis ignorat ad nostrum iudicium pertinere (Friedberg II. 81). 38 X 2.1.13 (vö. POTTHAST 2181): Non enim intendimus iudicare de feudo, cuius ad ipsum spectat iudicium, (...) sed decernere de peccato, cuius ad nos pertinet sine dubitatione censura, quam in quemlibet exercere possumus et debemus (FRIEDBERG II. 243). 39 X 2.1.13: Quum enim non humanae constitutionis, sed divinae legi potius invitamur, quia potestas nostra non est ex homine, sed ex Deo: nullus, qui sit sanae mentis, ignorat, quin ad officium nostrum spectet de quocumque mortali peccato corripere quemlibet Christianum, et si correctionem contempserit, ipsum per districtionem ecclesiasticam coercere (Friedberg II. 243).
