Kánonjog 13. (2011)
TANULMÁNYOK - Erdő Péter: A bűn és a bűncselekmény - Két alapvető fogalom viszonya az egyházi jog tükrében - II. rész
A BŰN ÉS A BŰNCSELEKMÉNY 9 lemben alkalmazza. Először is a büntető szankció meglétét a törvény vagy a parancs kapcsán a hatályos szöveg nem hangsúlyozza. Erre csak indirekt formában történik utalás az 1321. kán. 2. §-ában, ahol a törvényben vagy a parancsban előírt büntetés alkalmazásáról van szó. Ugyanakkor érintetlenül fennmaradt a hajdani 2222. kánon idézett 1. §-ának rendelkezése, amely a külön szankcióval el nem látott törvények áthágását is bizonyos esetekben büntethctővé teszi vagy nyilvánítja. A hatályos CIC 1399. kánonja elvként mondja ki, hogy „az ebben a törvényben vagy más törvényekben megállapított eseteken kívül az isteni vagy kánoni törvény külső megsértése csak akkor büntethető valamilyen megfelelő büntetéssel, ha a törvénysértés különös súlyossága büntetést kíván, és sürgős szükség van a botrányok megelőzésére vagy helyrehozására”. Eszerint a büntető törvényhez vagy parancshoz járuló szankció értelemszerűen kánoni szankció kell, hogy legyen, vagyis pozitív egyházi törvényben vagy parancsban kell, hogy szerepeljen még akkor is, ha az az egyházi törvény isteni jogot vett át, kanonizált, nem csupán az előírás vagy tilalom tartalma, hanem a hozzá tartozó büntetés tekintetében is. Ha viszont valamely kánoni törvényhez vagy akár nem kanonizált isteni törvényhez (a természetből vagy a kinyilatkoztatásból megismerhető morális imperatívuszhoz) külön kánoni szankció nem járul, de a külső áthágás különös súlyossága valamint a botrány megelőzésének vagy helyrehozásának sürgős szüksége egyházi büntetést kíván, ennek alkalmazására az egyházi hatóság jogosult. Maga ez az elv is „isteni jogi” jellegűnek látszik, hiszen ha a lelkek üdvössége, vagyis az Egyház hiteles tanúságtétele mint elsőrangú közérdek3, az Egyházban mindig a legfőbb törvény (1752. k.), akkor az Egyház ilyen súlyos esetekben nem mondhat le hitelességének, küldetésének büntetőjogi védelméről pusztán azért, mert a tételes egyházi törvények megalkotói nem látták előre egy-egy bűn vagy jogsértés következményeinek súlyosságát és ezért elmulasztották azt büntetéssel szankcionálni. így még az az állítás is megalapozottnak látszik, hogy ha az 1399. kánon a hatályos Codexben nem szerepelne, az Egyház a küldetéséből fakadó, „isteni jogon fennálló” önvédelmi kötelezettsége alapján akkor is szabhatna ki büntetéseket a tételes jogban nem szankcionált esetekben5 6. így azonban teljesen érthetőnek látszik, hogy a hatályos Egyházi Törvénykönyv miért nem említi a bűncselekmény fogalmával kapcsolatban, még annak közvetett leírásában sem (1321. k. 1. §), hogy bűncselekmény megvalósításához büntető törvényt vagy büntető parancsot kellene szükségképpen áthágni. Ez azt jelenti, hogy a 20. század során a túlzott jogpozitivizmus és a jogbiztonság módfeletti hangsúlyozása a jog igazságosságának rovására egy fajta kijózanodáshoz vezetett, ami hozzájárulhat a jog és az erkölcs kapcsolatának világosabb látásához a büntetőjog területén is. 5 Vö. pl. Erdő P., „Salus animarum: suprema lex". A lelkek üdvösségére való utalások szerepe a Katolikus Egyház hatályos törvénykönyveiben, in ERDŐ P., Az élő Egyház joga. tanulmányok a hatályos kánonjog köréből, Budapest 2006. 73-85. 6 Vö. pl. ERDŐ P., ..Aequitas" im geltenden Kirchenrecht, in Folia Theologica 2 (1991) 109-118. Magyarul lásd: ERDŐ P., Méltányossúg a mai egyházjogban, in Erdő P., Az élő Egyház joga, 45-52, főként 52.
