Kánonjog 12. (2010)
TANULMÁNYOK - Erdő Péter: A bűn és a bűncselekmény - Két alapvető fogalom viszonya az egyházi jog tükrében - I. rész
18 Erdő Péter II. A BŰN ÉS A BŰNCSELEKMÉNY FOGALMA A KATOLIKUS TEOLÓGIÁBAN ÉS AZ EGYHÁZJOGBAN 1. A Biblia világa és az ókeresztény felfogás A kereszténység születésének pillanatától kezdve ismeri a bűnnek azt a fogalmát, amely személyes emberi cselekedetet jelent, olyan cselekedetet, amely elsősorban az Isten és az ember viszonyát zavarja meg, mert szembeszegül Isten akaratával, parancsával. Már az ószövetségi Szentírás első könyvében (Mózes I. könyvében) is, ahol az ősbün elbeszélése található, azt olvassuk, hogy az első emberpár Isten kifejezett tilalmát megszegve evett a tiltott fa gyümölcséből. Tehát a bűn személyes emberi cselekedet, amely Isten parancsának megszegésében áll. Ennek az ősbünnek azonban, a Teremtés könyvének elbeszélése szerint, a következménye a Paradicsomból való kiűzetés, az emberiség életének sok tehertétele az egész történelem során, sajátosan pedig egyfajta bűnösség állapota, amelyet a kereszténység az Ószövetség számos utalásában is felfedez, saját teológiájában pedig már viszonylag korán áteredő bűn [peccatum originale) néven határoz meg. Mindez azonban nem jelenti az egész bibliai szemlélet, kivált pedig a keresztény felfogás valamiféle egyoldalú, kollektív felelősséget hangsúlyozó jellegét. Már Jeremiás próféta azt mondja népének: „Azokban a napokban nem mondják többé: az apák ették az éretlen szőlőt és fiaik foga vásott el tőle. Mert ki-ki a maga gonoszságáért hal meg; annak vásik el a foga, aki az éretlen szőlőt eszi” (Jer 31,29-30; vő. Ez 18,2). Ezért mondja Ezekiel próféta az üdvösség távlatában: „Aki igaz, megtartja a törvényt, és az igazsághoz szabja tetteit (...) és hűségesen megtartja parancsaimat, az ilyen ember igaz és biztosan életben marad, mondja az Úr, az Isten” (Ez 18,5-9). Tehát a saját tetteinkért vagyunk felelősek, de Istennél van a teljes igazságosság és az irgalom. Ajutalom és a büntetés pedig nem a földi életben, hanem az örökkévalóság távlatában teljesedik be. Az Újszövetség világának különös hangsúlya éppen a belső szándékokon, az emberi cselekedet személyes és szabad jellegén van. A cselekedet mérlegelése nem merül ki a külső hatások vizsgálatában. Ez a szemlélet hatja át Jézus személyes tanítását, különösen abban a formában, amelyben a Máté-evangélium — legvilágosabban a hegyi beszédben - elénk tárja (Mt 5,1-7,29). Krisztus korát és az első keresztény nemzedékek világát — főként Palesztinában és a Római Birodalom keleti tartományaiban - olyan társadalmi környezet jellemezte, amelyben a Római Birodalom hivatalos jogrendjén belül a népi közösségek szintjén messzemenően szakrális szokásrendek érvényesültek. Természetesen a görög-római jogi kultúra mélyén is szakrális gondolkodás húzódott meg. Legyen elég itt Diké istennőre, a bekötött szemű, kezében mérleget tartó Iustitia alakjára meg a jogi előírások tartalmára és a jogéletet jellemző vallási alakiságokra utalnunk1. A görög és főként a római jogban azonban Krisztus korára már jelentős ra1 Vö. pl. Erdő P., A „katolikus természetjogtan" gyökerei a sztoikusokJilozófiájában, in Jogtudományi Közlöny 49 (1994) 342-352. DE R0M1LLY, J., La loi dans la pensée grecque des origines à Aristote (Collection d’Études Anciennes. Publiée sous le patronage de l’Association Guillaume Budé), Paris 1971. 9, 23-24, 27-28, 32-33, 53, 169-171. N