Kánonjog 12. (2010)
KÖNYVSZEMLE
KÁNONJOG 12 (2010) 131-137. KÖNYVSZEMLE SZÚROM! Sz.A. Törekvés a régi egyházi kánonok összegyűjtésére, mint a középkori egyetemes kánonjoggyűjtemények sajátossága (8-12. század) [Bibliotheca Instituti Postgradualis Iuris Canonici Universitatis Catholicae de Petro Pázmány nominatae 111/11], Budapest, Szent István Társulat 2009. pp. 204 Szuromi Szabolcs Anzelm O.Praem., a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kánonjogi Posztgraduális Intézetének az elnöke, új kötetében, mely a Magyar Tudományos Akadémia Doktora tudományos cím elnyerésére került összeállításra, annak az összehasonlító szövegkritikai és kodikológiai kutatásnak az eredményeit foglalja össze, melyet a Szerző 1999-ben kezdett meg Luccai Szt. Anzelm kánongyűjteménye 12. századi kéziratainak vizsgálatával és folytatott Chartres-i Szt. Ivó kánonjogi munkájának és szövegtanúinak elemzésével. Az Európa legjelentősebb középkori kódexállományt őrző könyvtáraiban végzett kodikológiai és paleográfiai kutatás (vö. Bibliotheca Apostolica Vaticana, Firenze, Velence, Bologna, Modena, München, Berlin, Brüsszel, Strasbourg, Párizs, Amiens, Angers, Orléans, Edinburgh, London, Cambridge, Oxford, Zürich, Madrid, Szentpétervár) alátámasztotta, hogy a szó modem értelmében vett irodalmi alkotás kategóriája nem alkalmazható sajátos értelemben a kánonjogi gyűjteményekre. Ezek a művek folyamatosan bővültek, újabb és újabb elemek beépülésével. Az alapvető szándék a kánonjog teljes anyagának összegyűjtésére irányult, amely mint „ius sacrum” az egyház mindennapi életét szolgálta és hasznos volt az egyházi tevékenység különböző területein, akár mint olvasókönyv, referencia mű, oktatási vagy bírósági segédeszköz. A kötet tizenegy fejezetből és hét függelékből épül fel. A bevezető metodológiai fejezetben (vö. Az 1140 előtti középkori jogforrások kiadásai és használatuk, valamint a Decrtetum Gratiani, 21 -28) Szuromi áttekintést ad a Gratianus előtti középkori kánonjogi gyűjteményekkel kapcsolatos aktuális kérdésekről, tudományos kutatási irányokról és eredményekről. Ezt követi a három meghatározó nyugati gyűjtemény, a Collectio Dionysio-Hadriana (29-31), a Decretales Pseudo- Isidorianae (32-41) és a Decretum Burchardi Wormatiensis (42-46) tartalmának és szerkezeti jellegzetességeinek a bemutatása, amely nagyban segíti a fentebb említett két kiemelkedő 11. századi kánonjogász munkájának részletes leírását. Luccai Szt. Anzelm gyűjteménye több szempontból is megvilágításra kerül. Egyfelől, a Szerző ismerteti a luccai katedrális iskola jelentőségét és a székesegyházi oktatás hatását a Collectio canonum Anselmi Lucensis kialakulására (47-56); másfelől alaposan elemzi a nevezett gyűjtemény egyes recenzióinak fejlődését, tartalmát és egymáshoz való viszonyát (57-79). Külön fejezetet szentel a Bibliotheea Apostolica Vaticana (B AV) Reg. lat. 325-ös kézirat összehasonlító szövegkritikai elemzésének, melyet a gyűjtemény ’Bb’ variánsainak családjába sorol (80-89). Chartres-i Szt. Ivó kánonjogi munkájának analízise az egyes jelentős szövegtanúk kodikológiai és paleográfiai vizsgálata alapján történik, különleges figyelmet fordítva a BAV Pál. lat. 587-es kéziratra, amelyben azonosítja azt a hat alapvető témát, amelyre a későbbiekben kialakult szövegcsaládok és változatok épülnek (90-105). Ennek tükrében mu
