Kánonjog 11. (2009)
KÖZLEMÉNYEK - Ujházi Lóránd: A joghézag feloldásának lehetőségei az egyház hatályos jogában (CIC 19. kán.)
82 Közlemények I. A JOGHÉZAG FOGALMA Joghézagról — lacuna legis - akkor beszélünk, ha biztosra vehető, hogy sem egyetemes, sem részleges törvény, sem jogszokás nincs az adott kérdésben. Attól függetlenül, hogy egyes szerzők az 1917-es Egyházi Törvénykönyv nagy érdemének, sőt újdonságának tekintik a lacuna legisre vonatkozó norma összefoglalását,1 nem mondhatjuk, hogy a kérdés felvetése csak a kodifikált kánonjog újdonsága lenne. Ez még akkor is igaz, ha azt el kell ismernünk, hogy a lacunára vonatkozó egységes norma megalkotása főképp az régi Kódex történt. Ugyanakkor azt sem mondhatjuk, hogy a CIC (1917) joghézag kitöltésére vonatkozó 20. kánonát kizárólag a világi törvénykönyvekben megfogalmazott joghézag kitöltési lehetőségek vagy a világi joggyakorlat és jogelmélet inspirálta volna.2 Igaz, hogy a joghézag feloldásának kérdése úgy az antik görög filozófusokat (pl. Arisztotelész), mint a római jogászokat (pl. Pompeius, Gaius, Celsus) erősen foglalkoztatta és ebből adódóan az európai jogi kultúrában, majd az egyes országok törvénykönyveiben komolyan kidolgozásra került a joghézag és annak feloldási lehetősége, de a kánoni hagyomány nemcsak ebből táplálkozott a joghézag feloldására vonatkozó rendszer kialakításánál.3 Igaz ugyan, hogy a jogtechnikai kifejezéseknél a dolog természetéből adódóan a joghézagnál nagyobb az átfedés és a hasonlóság a kánon és világijog között, mint esetleg más kánoni jogintézményeknél, de főleg a feloldás lehetőségeinél és azok alkalmazásánál jól látszik az egyediség (lásd lejjebb), amiben a kánonjog eltér a világi jogtól.4 Ami a terminológiai kérdéseket illeti, az új CIC lényegében megismétli a régi Kódex 20. kánonát. Vannak azonban eltérő jelentőségű szövegmódosítások a kánon szövegében.5 A legfontosabb, hogy kifejezett utalás történik a jogszokásokra. Bár a régi Törvénykönyvhöz írt magyarázatokban egyértelműen megtalálható volt a jogszokásra mint olyan normára való utalás, aminek létezése esetén nem beszélhetünk joghézagról6, de a jogszokásnak a Törvénykönyv szövegében való megjelenése a hatályos Kódex újdonsága. Ebből adódóan teljesen egyértelmű: ha nincs ugyan egyetemes vagy részleges törvény, de van törvényes jogszokás, nem beszélhetünk joghézagról. A kánon szó- használata tehát bővül, bár még mindig vannak, akik a jelen felsoro sem tartják kielégítőnek. Egyes szerzők hiányolják a kánon szövegéből az általános határozatokra való kifejezett utalást, mivel ezek valójában törvények (29. kán.), így létezésük esetében szintén nem beszélhetünk joghézagról.7 A joghézagot nem szabad összekeverni a jogkétséggel - dubium-mal —, hiszen joghézag esetén, szemben a ' D’ANGELO, S., Le lacune vigente ordinamento giuridico canonico, in Saggi su questioni canonico giuridiche, Torino 1928. 63. 2 Vö. FEDELE, S., Generalia iuris principia, cum aequitate canonica servata, Roma 1936. 51. Ezzel ellentétes álláspontot képvisel Falco, aki a CIC (1917) Can. 20 születését a világi jog erőteljes hatásának tulajdonítja, FALCO, M., Introduzione ullo studio det Codex luris Canonici, Torino 1925. 103. 3 Vö. RAVÀ, A., Il problema dette lacune deli ’ordinamento giuridico e della legislazione canonica, Milano 1954. 98. 4 RAVÀ, A., Il problema dette lacune, 98. 5 Vö. PllüERO CARRION, J. M., La ley de la Iglesa, Madrid 1985. 125-126. 6 Vö. JONE, H., Gesetzbuch, Wien-Zürich, 1. 1940. 41-42. SIPOS, S., Enchiridion, Romae 1954. 20. 7 Vö. DE PaOLIS, V., Le leggi ecclesiastiche, in II diritto nel mistero della Chiesa, Roma 1. 1995. 301.
