Kánonjog 10. (2008)
TANULMÁNYOK - Erdő Péter: A szenttéavatási eljárás a XIII. században. Árpád-házi Szent Erzsébet ügye a kor eljárásjogának összefüggésében
18 Erdő Péter ám ettől kezdve egészen 1431-ig csupán 24-ről van igazolt tudásunk. Egyben azt is tudjuk, hogy 1244 és 1431 között legalább 38 kanonizációs kérvény került benyújtásra 28 különböző személy vagy vértanúcsoport ügyében, amelyek után a Szentszék mégsem indította meg a szenttéavatási eljárást. A csökkenés oka főként az volt, hogy a perek egyre tovább tartottak. Különösen a kúriai vizsgálati szakasz húzódott el. III. Ince idején a kanonizáció kérésétől a sikeres lezárásig átlagosan két év telt el, az avignoni pápák idejében ez már átlagosan 30 esztendőt tett ki. Mindez természetesen fokozódó anyagi megterheléssel is járt, ezért számos szerzetesközösség vagy helyi egyház kilátástalannak érezte a kanonizációs eljárás megindítását. Csupán a jelentős szerzetesrendek vagy az uralkodóházak voltak abban a helyzetben, hogy nagy valószínűséggel számíthattak a sikerre. Az ügyek száma csökkenésének oka azonban elsősorban a pápák beállítottságának az átalakulása volt. A XIII. század első harmadában a kérvényeket általában kedvezően fogadták akkor is, ha ajelölt életszentségének híre csupán egy'apátságra vagy egy egyházmegyére korlátozódott. A XIII. század harmadik harmadától fogva a kúria az életszentségnek olyan modelljét tartotta szem előtt, melynek bizonyos vonásai különösen a koldulórendek lelkiségét jellemezték. A vértanúság és az olyan életszentség, mely egy bizonyos hivatáshoz kötődött, például a királyok vagy a püspökök tisztségéhez, inkább csak az Alpoktól északra játszott nagy szerepet az egyházi közfelfogásban. így az életszentség ideáljának alakítása is a kanonizációs eljárások következménye, sőt részben esetleg célkitűzése is lehetett.43 A XIII. században az eljárás ilyen fejlődésén kívül a mentalitás is bizonyos változáson ment keresztül. Figyelemre méltó, hogy a szenttéavatás továbbra is az érdekelt személyek és a helyi hívő közösség kezdeményezéséből indul ki. Pontosabb meghatározást nyer a szenttéavatás liturgikus formája. Ugyanakkor tisztázódnak a szükséges kritériumok is. A középkor elején, de még a virágzó középkorban is a szent elsősorban csodatevő. Azért fordulnak hozzá, hogy csodákat tegyen, segítséget adjon a mindennapi életben, egy olyan életben, melyet számtalan fizikai és erkölcsi veszély jellemez. A szentre tehát csodálkozással kell tekintenünk, vagy ha tetszik csodálattal. A középkori emberek ismerték a szenteket, tudták életüket, erényeiket, halálukat, csodáikat. Elég itt arra utalnunk, hogy Jacopo da Varagine (ca. 1230-1298, Iacobus de Voragine, OP) Legenda aureája valódi sikerkönyvnek számított.44 A saját koruknak megfelelő ruhákba öltöztették és az ő életükben használt ismertetőjegyekkel különböztették meg őket. Olyan bizalmas viszonyban álltak velük, amilyenbe Istennel, illetve Jézus Krisztussal nem mertek lépni. Ezért aztán a szentek segítségét mindenfajta szükségben kérték. Az Egyház problémája lelkipásztori szempontból az volt, hogy tisztán őrizze meg a kultuszt, nehogy a szenteket imádni kezdjék, vagy közvetlenül tőlük kérjék a kegyelmeket és megfeledkezzenek arról, hogy a szentek csak közbenjárók. Másrészt a szentek táplálják 43 Vö. SIEGER, M., Die Heiligsprechung. Geschichte und heutige Rechtslage (Forschungen zur Kirchcnrcchtswisscnschaft 23), Würzburg 1995. 78-79. 44 Modem kritikai kiadása: Da VaraZZE, 1., Legenda aurea (edd. A. es L. Vitale Brovaronc), Torino 1995.