Kánonjog 10. (2008)
JOGGYAKORLAT - A Rota Romana Bíróságának perdöntő ítélete, a házasság szentség jellegének a kizárása miatt indított semmiségi perben. Fordította: Szotyori-Nagy Ágnes
Joggyakorlat 133 ségéről a tanú úgy emlékezik, hogy „a mi környezetünkben olyan embernek ismertük, aki a jótékony célú pénzgyűjtés iránt mindig érdeklődést tanúsított: mint az éhezés, a sztrájkoló csoportok támogatása, és így tovább” (50,4). 31. Az alperes férj másik munkatársa Andrea Conti, aki mindkét felet 1977-ben ismerte meg, nagy megdöbbenésről tett tanúságot, ami az alperesnek tulajdonított „a házasság szentségi méltóságát és vallásos értékét megvető” cselekvési módot illeti, mivel, ahogy elmondja, „az én tudásom birtokában lévő ismeretek alapján a tények ilyetén értelmezését nem tudom támogatni” (53,2). A tanú kizárja, hogy bármelyik fél válással felbontható házasságot szándékozott volna kötni: „Kizártnak tartom, hogy lett volna bármilyen körülmény vagy ok, ami alátámasztaná, hogy Paolo azzal a szándékkal vágott bele a nősülésbe, hogy egy esetleges kudarc esetén váláshoz folyamodik majd. A helyzetük és az érzéseik nem indították őket még csak annak fel- tételezésére sem, hogy a házasságuk valaha is tönkremehet. Fel sem vetették a problémát, mert nem is létezett. Egy közös élet megvalósítására törekedve éltek, és ehhez Északon kedvező feltételek teremtődtek meg számukra” (55,10). Tehát megegyezik a fentebbi tanú vallomásával, aki szerint a felek katolikus hitén alapult a kánoni forma szerinti házasságkötés választása: „Én nem voltam jelen a kettejük között a házasságkötés formájával kapcsolatos vitán (ti. a templomban vagy az önkormányzatnál) és nekem úgy tűnt, hogy egyetértettek az egyházi esküvő választásában: és nemcsak azért, mert Cristina hívő és vallásgyakorló volt, hanem azért is, mert szerintem Paolo is hívő volt, amint azt már korábban említettem” (51, 6-7).. 32. Az első fokon hozott ítélet, amely ellen fellebbezéssel éltek, a házasságkötés okát az alperesnek az egyházi házasságkötéssel szembeni idegenkedésében, és az egyházi szertartással történő házasságkötés érdekében gyakorolt családi nyomásban ragadta meg, amit - a felperes elbeszélése szerint —, az alperes kénytelen volt elviselni. Tehát, ahogy az említett ítélet tartja, az alperes „a házasságot csakis azért kötötte az egyház színe előtt, mert a feleség és a két család ezt a feltételt támasztotta vele szemben, valamint csupán megalkuvásból és az illendőség kedvéért” (23). Azonban a felperes fél részéről előadott feltételezésekről van itt szó, mivel a házasságkötés egyedüli oka, és tehát annak egyedüli „causa motiva”-ja, a felek közti kölcsönös szerelem volt. Az alperes ezt ezekkel a szavakkal fejezte ki: „Valóban szerettük egymást és a szerelem volt a mi kapcsolatunk alapja” (45,6). Ebben valamennyi tanú egyetért, ti., hogy „nyilvánvaló volt, hogy ők ketten őszintén szerelmesek egymásba és össze akarnak házasodni” (Pietro Grigio 51, 6-7); „Cristinát lenyűgözte Rossi személyisége és ugyanakkor szerelmes volt belé. Rossi szeretetteljesnek mutatkozott a testvérem irányába” (Giovanni Bianchi 32,4). Hasonlóképpen, az alperes kizárta az anyjának a rá gyakorolt befolyását a házasságkötésével kapcsolatban, mivel, amint állítja: „az anyám sosem tudta meg, hogy valódi nehézségeim voltak a valláshoz fűzött viszonyomban, ellenben tudomása volt néhány kételyemről, melyeket az egyház néhány szolgálattevőjének következetlenségével kapcsolatos személyes tapasztalataim következtében tápláltam. O azonban sosem kételkedett abban, hogy én az egyházban kötök majd házasságot” (46,8).
