Kánonjog 6. (2004)
KÖZLEMÉNYEK - Gömbös Erzsébet: A rendes egyetemes tanítóhivatal és az infallibilitás
94 Közlemények vagy mint ilyenek még nincsenek kifejezetten elismerve, semmit nem veszítenek végleges karakterükből, ami a kinyilatkoztatott igazsággal való bensőséges kapcsolatukból következik.39 Chiron az inerrantia fogalmát megkülönbözteti az infallibilitas fogalmától. Előbbi jelentése tágabb az utóbbinál, vagyis magában foglalja nemcsak a hívek ún. passzív tévedhetetlenségét, hanem a fegyelmi intézkedéseket is. A szerző felveti azt a kérdést, vajon egy doktrínát, amelyet úgy adtak át, mint amit egyhangúlag és folytonosan tanított az Egyház minden püspöke, a két valóság melyikébe kell sorolni. Biztos az, hogy az inerrantia esetében az Egyház nem téved. A pásztorok pedig biztosítva vannak afelől, hogy ezzel nem teszik ki veszélynek a keresztény nép üdvösségét. Kérdés azonban, hogy ugyanezen püspököknek vajon szándéka-e az, hogy így cselekedvén ezen tanokat odáig vigyék, hogy később majd mint az infallibilitás tárgyát ismerjék el azokat? Vagyis úgy kell-e felfogni ezen állásfoglalásukat mint megváltoztathatatlant, melyek lényegüket tekintve nem módosíthatóak? A válasz erre a kérdésre nem magától értetődő. Talán azért nem, mert bizonyos differencia érződik a szétszórt püspökök magisztériuma és a rendkívüli magisztérium között, mégpedig nem a fokozatban, hanem a természetükben, mintha az egyik hitelesebb volna, mint a másik.40 Számot kell vetni ezekkel a különös realitásokkal, hogy meg lehessen érteni bizonyos dolgokat. A kezdeti fázisban arról van szó, amit az Egyház mindig tett és hitt; egyszerű tanúságtétel arról, ami önmagában normatív értékkel bír (testificatio fidei). A következő lépés a determinatio fidei: azaz a pápa döntést hoz egy doktrínális kérdés helyzetére vonatkozóan, meghatározza a hitet, nem annyira egyszerű őrzőként, mint inkább interpretálóként viselkedik a Tradíciót illetően - amennyiben az infallibilitást a determinatio fidei- hez, az inerranciát a testificatio fidei-hez rendelhetjük. így például az ordináció (nők pappá szentelését kizáró doktrína) esetében a tanítás a pápai deklarációt megelőzően az Egyház inerranciájának adományát élvezte és később, a pápa nyilatkozatával lett nyilvánvalóvá annak infallibilis volta, s egyben a doktrína megváltoztathatatlan karaktere is. Ferme és Gnswein állítják, hogy a pápa egy már eleve megváltoztathatatlan karaktert bíró doktrínával kapcsolatban nyilatkozott. Mindhárom szerző egyetért tehát abban, hogy a tanítás - az Ordinatio sacerdotalis megjelenése óta mindenképpen - végleges karaktert bír, s azt a hívek részéről assensus definitivus illeti. A fentebb vizsgált szerzők ellentáborának egyik legjelentősebb képviselője Sullivan, aki a már ismert kategóriákban gondolkodik, azaz beszél a kinyilatkoztatás elsődleges és másodlagos tárgyairól. Előbbiekhez a hit és erkölcs olyan anyaga tartozik, ami formálisan kinyilatkoztatott igazságnak minősül, vagy amit más szóval hitletéteménynek nevezünk; az utóbbi csoportot azon tanítások alkotják, melyek önmagukban nem formális kinyilatkoztatások, de szükségesek ahhoz, hogy a magisztérium képes legyen megvédeni vagy kifejteni valamely kinyilatkoztatott igazságot, olymódon, hogy ezeket véglegesnek tanítja. így hát csak ami az elsődleges tárgyhoz tartozik, az lehet hitbeli dogmaként meghatározott tétel, míg a má39 GÄNSWEIN, Commento, 272-273. 40 CHIRON, Le magistère, 512.
