Kánonjog 6. (2004)

KÖZLEMÉNYEK - Szabó Péter: A fegyelmi önállóság mint a 'sajátjogú egyház' specifikus jellemzője: az autonómia mértéke és funkciója

Közlemények.

133

kotási legalitás (konformitás) elvét megfogalmazó CCEO 985. kán. 2. §-a által a később kiadandó alsóbb jog mozgástere vonatkozásában képzett határt rugalmasan kell értelmeznünk. Eszerint, mint már említettük, valódi ellentétről (következésképpen az alacsonyabb norma ab ovo érvénytelenségéről) inkább csak a szögesen ellentétes, azaz a felsőbb joggal (annak lényegi állításával) egészében összeegyeztethetetlen részleges szabályok esetén beszélhetünk.

Ha ezen interpretációs alapelv helytálló, akkor - természetesen csakis a valódi joghézagok által indokolt esetekben és a szubszidiaritás fokozatosságot követelő elvének a maximális tiszteletben tartása mellet - a sajátjogú részleges jogalkotás számára további jelentős, s eddig - úgy tűnik - érdemben nem vizsgált dimenziók nyílnak.58

A felsőbb jog szerinti illetve melletti alacsonyabb normák mozgástere a mondottak értelmében meglehetősen széleskörű. Az itt vázolt elveket a fentebbi példákra alkalmazva a ‘lex contra’ és ‘lex praeter ius superiore’ határmezsgyéjére vizsgáló alapkérdésünk vonatkozásában beazonosítható néhány olyan jogszabálytípus, mely bizonyosan a felsőbb joggal konform normák közé sorolandó.

(1) Ide sorolható minden olyan jogszabály, mely a felsőbb norma végrehajtási módozatait, helyi körülményekhez történő alkalmazását adja, illetve minden olyan önálló jogszabály mely nem kerül szöges ellentétbe egy már létező felsőbb konkrét felsőbb jogszabállyal.59

(2) A felsőbb jog megfelelő alkalmazását nem ritkán az alacsonyabb törvények által kikötött feltételek segítik. Bizonyosan nem volnának a magasabb joggal ellentétesek, s következésképpen a normahierarchia említett elve miatt eleve érvénytelenek sem az olyan (sajátjogú) részleges jogszabályok, amelyek csak a megengedettség szintjén kondicionálnák a törvénykönyv által alacsonyabb egységeknek (például a megyéspüspöknek) tulajdonított jogkörök gyakorlását. A megengedettségi feltétel ugyanis nyilvánvalóan nem vonja el a jogkört, csak annak ‘összhangban’, ‘kommúnióban’ történő gyakorlását moderálja.60

(«sphère de tolérance»), A 135. kán. 2. § [NB: CCEO can. 985. kán. 2. §] azt mondja «a magasabb joggal ellentétes». Úgy velem, hogy egy püspöki törvény egyetemes törvénynek való ellentmondását igen nehéz megállapítani. A püspök az egyetemes jog keretei között szabad. Mint az egyetemes jog őre a saját jogának eszközén keresztül az egyetemes törvények tárgykörében hozhat törvényeket. Törvényhozói hatalmának határa az egyetemes joggal való közvetlen szembenállás («contradiction directe»). Ennek vizsgálati szempontjai a törvényhozó szándéka, a törvény célja, de a helyi egyház és az egyházmegye aktuális helyzete is. Szem előtt kell tartani a II. Vatikánum reszegyházakrói szóló cgyháztanát. Azt lehet mondani, hogy a püspök e szférában saját jogán tevékenykedik. Akként is értékelhetjük, hogy ott ahol joghézag adódik, a püspöknek nemcsak lehetősége van, hanem kötelessége is a hézagot kitölteni, ha azt a közjó követeli.” PüZA, La hiérarchie, 138-139.

5* Az iménti idézet a ‘contra’ jelleg megállapításához ‘szituatív’ vizsgálati szempontokat is felsorol. E figyelemre méltó szempontra és az általa implikált problematikákra az alábbiakban még visszatérünk.

5'* Ha nem tévedünk, a helyi körülményekhez történő alkalmazás többnyire már önmagában is hordoz egy olyan ‘modifikációs mozzanatot’, mely következtében az ilyen normák tartalmilag gyakran inkább az egyetemes jog melletti mintsem azzal ellentétes kategóriába sorolandók. (E megjegyzésből is látszik ugyanakkor, hogy a normalcgalitás kérdésében gyakran csak a konkrét helyzet analízise esetén lehet érdemi állást foglalni. A konformitás áthághatatlan határmezsgyéje marad ugyanakkor a törvényben kifejeződő felsőbb törvényhozói akarat lényegének tényleges érvényesülése az adott helyen és időben.)