Kánonjog 6. (2004)
KÖZLEMÉNYEK - Szabó Péter: A fegyelmi önállóság mint a 'sajátjogú egyház' specifikus jellemzője: az autonómia mértéke és funkciója
134 Közlemények (3) A kérdés kétségtelenül kényesebb, ha a felsőbb norma által kikötött feltétel a jogcselekmény érvényességét érinti. Ez esetben is beazonosíthatóak azonban olyan típusok, mikor bizonyosan nem beszélhetünk a magasabb joggal szögesen szemben álló rendelkezésről. így a csak formális kondíciót (például a felettes hatóság értesítését, a regisztráció érvényes módozatát, stb.) megfogalmazó részleges norma nem tagadja direkte, amit az egyetemes jogszabály tulajdonít, következésképpen a szóban forgó jogot tulajdonító felsőbb törvénnyel konform marad.60 61 Ellenben kérdéses, hogy minősülhetne-e a normakonformitás határán belül levőnek egy olyan sajátjogú törvény, amelyben a felsőbb hatóság egy a kódex által alsóbb szervnek tulajdonított jogkör gyakorlását egyetértéséhez kötné, avagy a jogkört egyenesen magának rezerválná, még ha a dolog természetéből adódóan nyilvánvalóan csak ideiglenesen is. A felsőbb hatóság egyetértése ugyanis az érvényességi kikötésnek már egy minősített fonnája, amennyiben az adott jog gyakorlása ez esetben már jelentős részben kikerül az érintett autonómiájának szférájából (a jog gyakorolhatósága ez esetben más belátásától mérlegelésétől függ). A rezervációt eredményező felsőbb norma pedig az alacsonyabb szerv hatáskörét nem pusztán kondicionálja, hanem annak egy adott elemét rezerváció kifejezetten elvonja. E két utóbbi esetben formaliter kétségtelen konfliktuális norma keletkezik, s tisztán e szemszögből közelítve az előírásokat tartalmazó sajátjogú törvényeket következésképpen érvénytelennek kellene tartanunk. Felvetődhet ugyanakkor a kérdés, hogy vajon akkor is a felsőbb joggal ellentétesnek kell-e tekintenünk egy ilyen (felsőbb konszenzust vagy egyenesen rezervációt eszközlő) jogszabályt, ha az például (1) a felsőbb jogrend egy nyilvánvaló következetlenségét helyesbíti,62 illetve (2) ha az egy nyilvánvaló visszaélést korrigál, s kétségtelen, hogy a kompetencia átmeneti megvonásával éppenséggel az egyetemes norma eredeti szellemének helyreállítását szolgálja? 60 Vö. „(...) az engedély (...) olyan egyedi határozat, moly feltétele annak, hogy egy bizonyos cselekményt a törvény szerint, az elöljáróval való kellő hierarchikus közösségben hajtsanak végre (...)” ERDŐ P., Egyházjog, Budapest [1992], 87. 61 Igaz a feltétel teljesülésének elhagyása vagy elmaradása eredményezheti, hogy hatásköréből fakadó jogát az érintett végül mégsem tudja érvényre juttatni. Ám a feltétel realizálása csakis az érintett személytől függ, következésképpen nem beszélhetünk a jogkör felsőbb hatóság révén történő megvonásáról, s következésképpen a két norma teljes összccgycztcthctctlcnségéről sem. 2 így például a szír püspöki szinódus egy törvénye a megyéspüspök hatáskörébe utalta az ortodox klerikusok katolikus egyházba történő felvételét, holott a törvénykönyv azt a helynököknek tulajdonítja (CCEO 898. kán. 2. §); vö. MIN A, Sviluppo, 13. E ponton ugyanakkor megjegyezhető, hogy tartalmilag a kódex egészével éppenséggel az említett szinodális norma mutat jobb összhangot. Egyrészt olyan témáról van szó, ami súlyánál fogva a megyéspüspökre tartozna (vö. hit integritása, releváns financiális következmények, stb.). Másrészt, ha az inkardináció kérdése megyés- püspöki jogkör (vö. CCEO 359, 363 kk.), teljességgel következetlen, hogy egy olyan jogcselekményt, amely természeténél fogva az inkardináció tényét is magában foglalja, ne a megyéspüspökre, hanem egy alacsonyabb hatóságra bízzanak. (Egyértelmű, hogy az ortodox klerikus katolikus egyházba történő felvétele automatikusan inkardinálódását is jelenti az adott egyházmegyébe, azaz teljességgel függetlenül attól, hogy az adott személy tényleges lelkipásztori megbízást kap-c, avagy sem. Ellenkező esetben az az abszurd helyzet állna elő, hogy egy immár katolikus pap a szolgálati szintű jogviszony szempontjából továbbra is az ortodox püspök joghatósága alatt áll.)
