Kánonjog 3. (2001)
TANULMÁNYOK - Erdő Péter: Paphiány és lelkipásztori ellátás - Egyházjogi szempontok egy aktuális problémához
Paphiány és lelkipásztori ellátás 9 háttere van. így értelmezése során ügyelnünk kell a plébániáról mint közösségről alkotott zsinati kép minden elemére. A plébánia a krisztushivők olyan közössége, melyet a püspök tartósan alakít meg és rábíz egy papra mint saját pásztorra (CD 30a). Tehát a püspök által küldött pap mint saját pásztor és a tartós megalapítás fontos ismertetőjegyei annak a közösségnek, ami a plébánia. A Zsinat a plébánia funkciójáról is világosan beszél és majdnem ugyanazokat a feladatokat tulajdonítja neki, mint magának az egész Egyháznak. Tehát Krisztus hármas küldetésében, a tanítói, a papi és a pásztori küldetésben egyaránt kiveszi a részét. A plébánosról magáról első helyen, de magáról a plébániai közösségről is valamilyen formában állítja a Zsinat, hogy részesei ennek a hármas küldetésnek (vö. pl. CD 30, 1). E részvétel módjára nézve a Zsinat sajátos sémát használ, mind az egész Egyház, mind az egyházmegye, mind a plébánia közösségek vonatkozásában. Nevezetesen: ki-ki a saját állapotának megfelelően veszi ki a részét ebből a közös tevékenységből (vö. pl. LG 9-13, 31a, 34-36; AA 2, 6, 10). Vagyis mindenkinek hozzá kell ahhoz járulnia, de mindenkinek a maga módján (vö. pl. LG 37; AA 2a). Az Egyház egészéről szólva a Zsinat sok helyütt hierarchikus közösségről beszél. Olyan összefüggésben is, ahol ezt a szerves működést akarja jellemezni. Ezekben a kijelentésekben nem a hierarchia elnevezésen van a hangsúly, hanem azon az Újszövetségből (vö. Ef 4,16) ismert tényen, hogy az Egyházon mint egyetlen testen belül sok tag van és mindegyiknek megvan a maga jellemző funkciója. Ez a jellemző szerep sok forrásból fakad. Elsősorban mégis azokból a szentségekből adódik, amelyek képesítést és küldetést adnak a hívők számára bizonyos tevékenységekre. Elsősorban a keresztség (LG 31a) és a bérmálás szentsége ilyen. Ezekből fakad a krisztushívők egyetemes papsága és általános egyházépítő küldetése. Belőlük forrásozik az a felszólítás is, hogy mind a három tevékenységből vagy küldetésből vegyék ki a részüket. A második jelentős szentségi alap az ordo szentsége. Ezen belül különbözőek a fokozatok: a presbiteri, illetőleg a diakónusi fokozatra sajátos küldetés jellemző. E vonatkozásban azonban igen nagy figyelemmel kell lennünk a küldetés fogalmára. Ez mindmáig a teológusok és egyházjogászok egyik nagy problémája. Ugyanis, a papok vagy a diakónusok, vagy akár a püspökök sajátos, szentségi fokozatukra jellemző küldetése nem merül ki abban, amire egyedül ők képesek a szentség erejénél fogva. Tehát nyilván szentségileg érvényes feloldo- zást tud adni az áldozópap, ő tudja konszekrálni az Eucharisztiát stb. Azonban, az áldozópap sajátos, szentségben kapott küldetése nem merül ki ebben. Akár a papság szentelési szertartását vizsgáljuk meg a küldetés szempontjából, akár azt a sok helyet, ahol erről az egyházi tanítóhivatal nyilatkozott és nyilatkozik, azt találjuk, hogy a pap pl. a tanításban is a szentség erejénél fogva különleges küldetést kap (762. k.). Ugyanakkor tanítani megfelelő megbízás birtokában az egyházmegyében más is képes. Mégis, pl. az Egyházi Törvénykönyvben azt olvassuk, hogy az isteni ige hirdetését a krisztushívőknek joguk van papoktól kérni, vagy papok szájából hallgatni, arra törekedni, hogy azt lehetőleg papoktól hallják (vö. uo.). Ehhez nyilván azért fűződik joga a hívőknek, mert a pap által mondott prédikáció valamilyen sajátos többletet tartalmaz. Ez még akkor is így
