Kánonjog 3. (2001)
TANULMÁNYOK - Erdő Péter: Paphiány és lelkipásztori ellátás - Egyházjogi szempontok egy aktuális problémához
10 Erdő Péter van, ha ezt a hallgató első hallásra nem veszi észre, akkor is, ha egy rátermett, fel nem szentelt személy nagyon vonzóan, érdekesen, tartalmasán tud beszélni. Mindebből láthatjuk, milyen sok mindent jelenthet a sajátos szentségi fokozatnak megfelelő küldetés. Nagy teológiai és emberi érzékenységet kíván annak megtalálása, hogy ki-ki a maga módján, hogyan veheti ki a részét - mondjuk egy plébánián belül - az Egyház közösségi tevékenységében. A plébániának ez a differenciáltabb fogalma nem tévesztendő össze a részegyház fogalmával. Tehát bármennyire is hasonlatosak a plébánia funkciói és feladatai magának az Egyháznak a funkcióihoz, mégsem mondhatjuk, hogy a plébánia részegyház. Éppen ezért nem mondhatjuk a szó szakkifejezési értelmében azt sem, hogy a plébánia helyi Egyház, hanem azt mondhatjuk, hogy az „egyházmegye része”. így áll ez egész pontosan a Codexben is. Miért nem nevezhetjük a plébániát a szó teljes értelmében Egyháznak? Azért nem, mert hiányzik belőle valami, ami az ekkleziológiai teljességhez szükséges. Ez pedig a szentségi teljesség. A plébánia saját pásztora nem püspök, hanem a püspök által megbízott pap. Az ekkleziológiai teljesség akkor áll fenn, ha megvan a mind a hét szentségből álló teljes szentségi struktúra, benne a püspöki ordóval. Ez nem azt jelenti, hogy a püspökkel közösségben lévő plébánián nem valósul meg a teljes szentségi élet, hanem azt, hogy ez nem önállóan, függetlenül történik. Tehát az Egyház elnevezés ebben a szakkifejezési értelemben a részegyházakra (egyházmegyékre, illetve annak megfelelő szintű közösségekre) illik. Arra is fel kell figyelnünk, hogy a Zsinat és az egyházjog a részegyház esetében is közösségről beszél (CD 11; 369. k., 381. k. 2. §). Tehát nemcsak a plébánia a hívők közössége, hanem az egyházmegye is, de ez utóbbi élén saját pásztorként püspök áll (vö. 369. k.).1 Az egyházmegye egyháztani teljessége abban ragadható meg, hogy saját pásztorként püspök irányítja, mégpedig áldozópapokból álló presbitérium (az egyházmegye papjainak összessége) segítségével, az evangélium és az Eucharisztia révén a Szentlélekben egybegyűjtve Isten népének a püspökre bízott részét (uo.). Ebben a teológiai összefüggésben az Eucharisztia tartós és autonóm jelenléte és a püspöki rend mintegy kölcsönösen feltételezik egymást.2 A püspökre való rábízottság egyben az egyetemes Egyház közösségébe való bekapcsolódást, a püspök törvényes kinevezését is magában foglalja.3 A plébánia viszont csupán az egyházmegyének egy része. Ám a jog szerint különleges része, hiszen az egyházmegye plébániákra való felosztása kötelező. Vezetését a megyéspüspök felügyelete alatt végzi a lelkipásztor (374. k. 1. §, 515. k. 1. §). Nem tévesztendő össze a plébánia a pillanatnyi eucharisztikus közösséggel sem. A teológia szerint a szentmisében valamilyen módon realizálódik, megjele1 Vö. Ghirlanda, G., Chiesa particolare (Ecclesia particularis), in Nuovo Dizionario di Diritto Canonico, a cura di CORRAL C. - De Paolis V. - Ghirlanda G., Cinisello Balsamo 1993, 170-172. 2 Erdő P., Conseguenze canoniche di una ecclesiologia eucaristica, in Periodica 83 (1994) 297-303; magyarul: UA., Eucharisztikus egyháztan jogi következményekkel, in Teológus az Egyházban. Emlékkönyv Gál Ferenc 80. születésnapja alkalmából, szerk. Fila B. - Erdő P. (Studia Theologica Budapestinensia 12) Budapest 1995, 352-357. 3 Vö. ARRIETA, J. I., Comentario al c. 369, in Comentario exegético al Código de Derecho Canónico, ed. Marzoa, A. - Miras, J. - RodrÍguez-Ocana, Pamplona 1996, II, 685-686.
